5+1 regény, ami fontos volt... R. J. Hendonnak!
5+1 című sorozatomban kétheti rendszerességgel alkalmanként megkérek egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerzőt, szerkesztőt, fordítót, bloggert, stb., hogy meséljen öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről. Hetedik rész R. J. Hendonnal, akinek Korcsok című első regénye a Könyvhéten jelent meg.
1. Frank Herbert: Dűne
A klasszikus sci-fi egyik nagy alapműve, mely a távoli jövőben, egy galaktikus birodalom legkietlenebb tartományában, az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik. Ez a bolygó és bizarr faunája, az óriási homokférgek a forrása a birodalom legértékesebb kincsének: a fűszernek. A fűszer birtoklásáért folyó harcok, egy megjövendölt megváltó, árulás, családi viszályok, szerelem és politika adják a velejét ennek a fantasztikus történetnek, amely minden sci-fi kedvelő számára kihagyhatatlan.
Azonban megdöbbentő számomra, hogy a sci-fi kedvelő fiatal korosztályból milyen kevesen ismerik.
Nekem a Dűne volt az első. Nem csak az első sci-fi, hanem az első olyan regény is, amelyet kedvtelésből olvastam és nem kötelező olvasmány volt. Tizennégy vagy tizenöt éves lehettem, és épp a Dune 2000 című videojátékkal játszottam, amikor egyik osztálytársam mondta, hogy a játékot egy híres regényből készítették. Mivel a játékot imádtam, kikölcsönöztem a könyvtárból a Dűne egy viharvert példányát.
Azt hiszem, szerencsés voltam, hogy a Dűnével kezdtem és nem sok-sok sci-fi regény után vettem kézbe, mert így az újdonság erejével hatott, és nem rontotta az élményt az a tengernyi irodalom, amelyet a Dűne később inspirált.
Egyébként érdekes, mert a karakterek közt nem sok szerethetőt találtam, Pault se kedveltem túlzottan, az pedig enyhe kifejezés, hogy sok helyen meglehetősen bizarr olvasmány volt egy műveletlen tizenévesnek. De a sivatag hangulata megragadott. Azon kaptam magam, hogy hetekig a sivatagról és óriási homokférgekről meg homokkőből épült városokról fantáziálgatok. Azt éreztem, mint később, a Randevú a Rámával olvasása közben: a puszta környezet is elég hozzá, hogy megragadja az olvasót, ha az jól van tálalva.
2. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak
Ezen még most is röhögök, hogy ezeket a sorokat írom! Ritkán párosítják a sci-fit a térdcsapkodós humorral, de ez a sorozat (mely a világ egyetlen ötrészes – vagy hat, ki hogy számolja – trilógiája) csillagos ötösre teljesít. Nagy bajban lennék, ha erről összefoglalót kellene írnom, mert azt se tudnám, hol kezdjem!
Egyetem alatt olvastam az Útikalauzt, és különös, de annak ellenére, hogy imádtam minden sorát, képtelen lennék humoros történeteket írni. Lehet, hogy azért, mert egy depresszív, nihilista alak vagyok… Szeretek nevetni, de valahányszor megpróbálkozok a nevettetéssel, mindig úgy érzem, hogy erőltetett, és az olvasók éreznék is, hogy kínosan próbálkozok humorbombákat dobálni. Talán a legjobb szó rá az, hogy humoros történetet írni számomra félelmetes. És pont ezért imádom annyira Adamst.
3. Isaac Asimov: Acélbarlangok
Isaac Asimov az Alapítvány-trilógia előtt, közben és után papírra vetette a Robotika Három Törvénye köré szőtt számtalan ragyogó novelláját és regényét, amelyek egy gigászi univerzumot alkotnak. Hogy miért nem az Alapítványt említettem Asimovtól? Jó, persze, tudom, hogy az az etalon, de én történeti sorrendben haladtam Asimov műveivel, amikor a Szukits elkezdte kiadni a gyűjteményes köteteket, amelyekkel külön-külön is embert lehetne ölni. A Dűne után kaptam vérszemet a klasszikus sci-fire, és Asimov tűnt a legkézenfekvőbb választásnak, hogy új élményekkel gazdagodjak.
Nagyjából tizenhat-tizenhét éves lehettem, és emlékszem, hogy mire az első kötetben az Acélbarlangokhoz jutottam, addigra esett le ennek az egész világnak a monumentalitása.
A történetek közös jellemzője a csavaros és megkerülhetetlen, nagybetűs LOGIKA, a szerethető karakterek, a mindenhol jelen lévő gondolkodó robotok és az emberiségre gyakorolt óriási hatásuk. Ezek a mai napig foglalkoztatnak, és azt hiszem, ez visszaköszön az írásaimban. De a legfontosabb, amivel Asimov kiemelkedik számomra a többi olvasmányélményem közül, az az univerzumépítés. Amikor elkezdtem saját történeteket írni, pontosan tudtam, hogy én is ugyanezt akarom: összefüggő, egymásra utalásokat tartalmazó, de önmagukban is helytálló sztorikat.
4. J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat
Hát igen, az örök szerelem. Ebben a történetben minden megvan ahhoz, hogy egy rövid időre kiszakadjunk szürke valóságunkból és megcsodáljuk a varázslók és boszorkányok hihetetlenül összetett, vidám, de ugyanakkor elképesztően szürreális, néha nyomasztó és félelmetes világát. Történet egy megbélyegzett fiúról, egy Sötét Nagyúrról, szétszakíthatatlan barátságról, és arról, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad feladni a küzdelmet.
Ez a történet egymagában felelős azért, hogy írni kezdtem, ugyanis először Harry Potter fanfiction-öket írogattam. Egyébként a mai napig nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi fogott meg benne annyira. Egyáltalán nem hibátlan irodalmi alkotás, sőt, az első részek bőven hagynak maguk után kívánnivalót, de közben meg valahogy passzolnak is a gyermeteg leírások a kezdetben tizenegy-tizenkét éves hősök ártatlanságához… Aztán ott van egy-két félresikerült szerelmi szál (bár ezeken is tömegek vitáznak a mai napig hosszú kommentfolyamokban), és Harry kissé furcsának ható Ödipusz-komplexusa.
Vagy a tény, hogy Voldemort végül is egy idióta volt, amiért nem egy homokszembe rejtette a lelke egy darabját… Mindegy, hibák ide vagy oda, a Harry Potter-széria ékes példája annak, hogy fennakadhatunk minden apróságon szőrszálhasogató irodalomkritikusként, valójában a cementgyári kutyát nem fogja érdekelni, ha a történet varázslatos.
5. Aldous Huxley: Szép új világ
Harmadik nekifutásra sikerült elolvasnom, és majdnem megakadt a torkomon ez a legendás klasszikus, de amikor a végére értem, tudtam, hogy megérte. Egy génmanipulált társadalomban vagyunk, egy anti-utópiában, ahol szigorú kaszt-rendszer van, senkinek nincs anyja vagy apja, a szerelem és a házasság undorító dolgok, és mindenki drogfüggő. Ebbe a társadalomba keveredik bele egy kívülről jött „vadember”, amely csúnya eredményekhez vezet.
A Szép új világ sokkal nagyon hatással volt a saját írásaimra, mint bármely másik regény ezen a listán, ez talán a Korcsokban ütközik ki leginkább.
Egyébként mindig érdekesnek tartottam a Szép új világ és az 1984 összehasonlítását, mint a két, leghátborzongatóbb disztópia szembeállítását – ami egyébként tök fölösleges, hiszen mindkettő páratlan a maga nemében és nagy igazságokat mond ki. Például láttam egyszer egy kis rajzos összehasonlítást, ahol a rajzoló azt magyarázta, hogy Huxley disztópiája sokkal közelebb van a valósághoz, mint Orwell elnyomó diktatúrája, mert a mai világban az élvezetek és a fogyasztás révén kötik gúzsba az emberek elméjét. (Ez egy nagyon leegyszerűsített változata annak az összehasonlításnak). Azonban szerintem ez a fajta megvalósulás küszöbén álló disztópia csak a világ nyugati felére alkalmazható, sok helyen inkább Orwell bácsi lett az igazi próféta.
+1. Stephen King: Az írásról
Könyvtárból kölcsönöztem ki ezt a könyvet úgy négy-öt éve, és le sem bírtam tenni. King hosszan, elmerengve mesél benne saját élettörténetéről, és a megelevenedő múltbéli jelenetek során szépen látjuk felépülni azt az embert, akiből egykor majd író válik, és látjuk a mozaikdarabkákat a helyükre kerülni. King monstre bibliográfiájának legjellegzetesebb elemei itt afféle „easter eggeknek” tűntek, ahogy felbukkantak az író gyerekkorában.
Aztán az önéletrajz a könyv második felére átvált King részletes és gyakorlatias írástechnikai kurzusává. Ez volt az, amiért eredetileg leemeltem a polcról a könyvet, mégis az önéletrajzi mesélős rész tette rám a nagyobb hatást. Az pedig már külön furcsa érzés volt, hogy King regényei közül Az írásrólt élveztem a legjobban. A kedvenc regényeim közt egy sincs, amit ő írt volna, mégis egyike a kedvenc szerzőimnek.
*
R. J. Hendon (Juhász Roland) írása
1. Frank Herbert: Dűne
A klasszikus sci-fi egyik nagy alapműve, mely a távoli jövőben, egy galaktikus birodalom legkietlenebb tartományában, az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik. Ez a bolygó és bizarr faunája, az óriási homokférgek a forrása a birodalom legértékesebb kincsének: a fűszernek. A fűszer birtoklásáért folyó harcok, egy megjövendölt megváltó, árulás, családi viszályok, szerelem és politika adják a velejét ennek a fantasztikus történetnek, amely minden sci-fi kedvelő számára kihagyhatatlan.
Azonban megdöbbentő számomra, hogy a sci-fi kedvelő fiatal korosztályból milyen kevesen ismerik.
Nekem a Dűne volt az első. Nem csak az első sci-fi, hanem az első olyan regény is, amelyet kedvtelésből olvastam és nem kötelező olvasmány volt. Tizennégy vagy tizenöt éves lehettem, és épp a Dune 2000 című videojátékkal játszottam, amikor egyik osztálytársam mondta, hogy a játékot egy híres regényből készítették. Mivel a játékot imádtam, kikölcsönöztem a könyvtárból a Dűne egy viharvert példányát.
Azt hiszem, szerencsés voltam, hogy a Dűnével kezdtem és nem sok-sok sci-fi regény után vettem kézbe, mert így az újdonság erejével hatott, és nem rontotta az élményt az a tengernyi irodalom, amelyet a Dűne később inspirált.
Egyébként érdekes, mert a karakterek közt nem sok szerethetőt találtam, Pault se kedveltem túlzottan, az pedig enyhe kifejezés, hogy sok helyen meglehetősen bizarr olvasmány volt egy műveletlen tizenévesnek. De a sivatag hangulata megragadott. Azon kaptam magam, hogy hetekig a sivatagról és óriási homokférgekről meg homokkőből épült városokról fantáziálgatok. Azt éreztem, mint később, a Randevú a Rámával olvasása közben: a puszta környezet is elég hozzá, hogy megragadja az olvasót, ha az jól van tálalva.
2. Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak
Ezen még most is röhögök, hogy ezeket a sorokat írom! Ritkán párosítják a sci-fit a térdcsapkodós humorral, de ez a sorozat (mely a világ egyetlen ötrészes – vagy hat, ki hogy számolja – trilógiája) csillagos ötösre teljesít. Nagy bajban lennék, ha erről összefoglalót kellene írnom, mert azt se tudnám, hol kezdjem!
Egyetem alatt olvastam az Útikalauzt, és különös, de annak ellenére, hogy imádtam minden sorát, képtelen lennék humoros történeteket írni. Lehet, hogy azért, mert egy depresszív, nihilista alak vagyok… Szeretek nevetni, de valahányszor megpróbálkozok a nevettetéssel, mindig úgy érzem, hogy erőltetett, és az olvasók éreznék is, hogy kínosan próbálkozok humorbombákat dobálni. Talán a legjobb szó rá az, hogy humoros történetet írni számomra félelmetes. És pont ezért imádom annyira Adamst.
3. Isaac Asimov: Acélbarlangok
Isaac Asimov az Alapítvány-trilógia előtt, közben és után papírra vetette a Robotika Három Törvénye köré szőtt számtalan ragyogó novelláját és regényét, amelyek egy gigászi univerzumot alkotnak. Hogy miért nem az Alapítványt említettem Asimovtól? Jó, persze, tudom, hogy az az etalon, de én történeti sorrendben haladtam Asimov műveivel, amikor a Szukits elkezdte kiadni a gyűjteményes köteteket, amelyekkel külön-külön is embert lehetne ölni. A Dűne után kaptam vérszemet a klasszikus sci-fire, és Asimov tűnt a legkézenfekvőbb választásnak, hogy új élményekkel gazdagodjak.
Nagyjából tizenhat-tizenhét éves lehettem, és emlékszem, hogy mire az első kötetben az Acélbarlangokhoz jutottam, addigra esett le ennek az egész világnak a monumentalitása.
A történetek közös jellemzője a csavaros és megkerülhetetlen, nagybetűs LOGIKA, a szerethető karakterek, a mindenhol jelen lévő gondolkodó robotok és az emberiségre gyakorolt óriási hatásuk. Ezek a mai napig foglalkoztatnak, és azt hiszem, ez visszaköszön az írásaimban. De a legfontosabb, amivel Asimov kiemelkedik számomra a többi olvasmányélményem közül, az az univerzumépítés. Amikor elkezdtem saját történeteket írni, pontosan tudtam, hogy én is ugyanezt akarom: összefüggő, egymásra utalásokat tartalmazó, de önmagukban is helytálló sztorikat.
4. J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat
Hát igen, az örök szerelem. Ebben a történetben minden megvan ahhoz, hogy egy rövid időre kiszakadjunk szürke valóságunkból és megcsodáljuk a varázslók és boszorkányok hihetetlenül összetett, vidám, de ugyanakkor elképesztően szürreális, néha nyomasztó és félelmetes világát. Történet egy megbélyegzett fiúról, egy Sötét Nagyúrról, szétszakíthatatlan barátságról, és arról, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad feladni a küzdelmet.
Ez a történet egymagában felelős azért, hogy írni kezdtem, ugyanis először Harry Potter fanfiction-öket írogattam. Egyébként a mai napig nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi fogott meg benne annyira. Egyáltalán nem hibátlan irodalmi alkotás, sőt, az első részek bőven hagynak maguk után kívánnivalót, de közben meg valahogy passzolnak is a gyermeteg leírások a kezdetben tizenegy-tizenkét éves hősök ártatlanságához… Aztán ott van egy-két félresikerült szerelmi szál (bár ezeken is tömegek vitáznak a mai napig hosszú kommentfolyamokban), és Harry kissé furcsának ható Ödipusz-komplexusa.
Vagy a tény, hogy Voldemort végül is egy idióta volt, amiért nem egy homokszembe rejtette a lelke egy darabját… Mindegy, hibák ide vagy oda, a Harry Potter-széria ékes példája annak, hogy fennakadhatunk minden apróságon szőrszálhasogató irodalomkritikusként, valójában a cementgyári kutyát nem fogja érdekelni, ha a történet varázslatos.
5. Aldous Huxley: Szép új világ
Harmadik nekifutásra sikerült elolvasnom, és majdnem megakadt a torkomon ez a legendás klasszikus, de amikor a végére értem, tudtam, hogy megérte. Egy génmanipulált társadalomban vagyunk, egy anti-utópiában, ahol szigorú kaszt-rendszer van, senkinek nincs anyja vagy apja, a szerelem és a házasság undorító dolgok, és mindenki drogfüggő. Ebbe a társadalomba keveredik bele egy kívülről jött „vadember”, amely csúnya eredményekhez vezet.
A Szép új világ sokkal nagyon hatással volt a saját írásaimra, mint bármely másik regény ezen a listán, ez talán a Korcsokban ütközik ki leginkább.
Egyébként mindig érdekesnek tartottam a Szép új világ és az 1984 összehasonlítását, mint a két, leghátborzongatóbb disztópia szembeállítását – ami egyébként tök fölösleges, hiszen mindkettő páratlan a maga nemében és nagy igazságokat mond ki. Például láttam egyszer egy kis rajzos összehasonlítást, ahol a rajzoló azt magyarázta, hogy Huxley disztópiája sokkal közelebb van a valósághoz, mint Orwell elnyomó diktatúrája, mert a mai világban az élvezetek és a fogyasztás révén kötik gúzsba az emberek elméjét. (Ez egy nagyon leegyszerűsített változata annak az összehasonlításnak). Azonban szerintem ez a fajta megvalósulás küszöbén álló disztópia csak a világ nyugati felére alkalmazható, sok helyen inkább Orwell bácsi lett az igazi próféta.
+1. Stephen King: Az írásról
Könyvtárból kölcsönöztem ki ezt a könyvet úgy négy-öt éve, és le sem bírtam tenni. King hosszan, elmerengve mesél benne saját élettörténetéről, és a megelevenedő múltbéli jelenetek során szépen látjuk felépülni azt az embert, akiből egykor majd író válik, és látjuk a mozaikdarabkákat a helyükre kerülni. King monstre bibliográfiájának legjellegzetesebb elemei itt afféle „easter eggeknek” tűntek, ahogy felbukkantak az író gyerekkorában.
Aztán az önéletrajz a könyv második felére átvált King részletes és gyakorlatias írástechnikai kurzusává. Ez volt az, amiért eredetileg leemeltem a polcról a könyvet, mégis az önéletrajzi mesélős rész tette rám a nagyobb hatást. Az pedig már külön furcsa érzés volt, hogy King regényei közül Az írásrólt élveztem a legjobban. A kedvenc regényeim közt egy sincs, amit ő írt volna, mégis egyike a kedvenc szerzőimnek.
*
R. J. Hendon Korcsok című, Könyvhéten megjelent kötetét a Főnix webshopjáról kedvezménnyel tudod megrendelni. A Spekulatív Zónát Facebookon itt, Molyon pedig itt tudod követni. Megéri!
Comments
Post a Comment