Kutyák meg emberek – R. J. Hendon: Korcsok

Állatok és emberek: egy téma, ami végighúzódik a fantasztikum történetén. Nem tartom magam kifejezetten olvasottnak a korai kispróza terén, de ahogy gondolkodom, csak eszembe jut négy-öt történet, amiben állatok kapnak prominens mellék-, netalán főszerepet. (Keresés nélkül csak Clifford D. Simak A városának egyik szakasza, illetve Cordwainer Smith Patkány-sárkány játéka jut eszembe konkrétan – előbbiben kutya, utóbbiban macska szerepel. És akkor Philip K. Dick elektronikus bárányait meg sem említettük.)

Az R. J. Hendon néven alkotó Juhász Roland apró szerencsétlensége, hogy engem viszont – kövezzetek meg – kevésbé érdekelnek az állatok. A szerző első regénye, a Korcsok pedig mind címében, mind borítóján prominensen jelzi, hogy itt bizony fontos szerepet kapnak a kutyák. Épp ezért lepett meg, hogy aztán a kutyák kevésbé voltak központi szereplők ebben a történetben, mint gondoltam. De kezdjük az elején.

Az ötödik évezredben járunk, amikor egy világméretű katasztrófa után az emberiség megszűnt bolygószintű civilizáció lenni: vannak hipermodern városok, és vannak városokon kívül élő emberek, de az ember földi hegemóniájának leáldozott. Az egyik ilyen városban, Overtounban él a tízéves Rany nővérével. Overtoun tényleg szupermodern, steril város, lakosai genetikailag módostott poszthumánok, falai mentén pedig barbárok élnek, akiket főleg munkaerőként használ fel a város az alantasabb melókra.

Innentől kicsit bajban vagyok, ha a plotról kell beszélnem: nem véletlenül keni el ezt a dolgot kicsit a fülszöveg is. Az első száz oldalon ugyanis leginkább némi világ- és karakterépítéssel találkozunk – már épp lázadozni kezdtem volna a történések hiánya miatt, mikor aztán itt előkerül az a szitu és az konfliktus, ami mozgatni fogja a plotot, és ami végül lendületet ad a kötetnek, és értelmet a dolgoknak, csak erről meg úgy érzem, hogy spoiler lenne bővebben beszélni.

Rövid vélemény: első regénynek egyáltalán nem rossz a Korcsok, de ráfért volna egy keményebb kezű szerkesztő.

A felvázolt világ nekem kicsit elmosott: Overtounról valójában keveset tudunk meg, Overtoun és a környéken élő barbárok – azaz nem poszthumánok – kapcsolata pedig kicsit zavaros. A város nem egy légmentesen elzárt urópia, amelynek polgárai sosem szembesülnek a nyomorban élő barbárokkal, hanem pontosan tudják, hogy ott vannak, csak nem érdekli őket a dolog. Ez persze lehet egy osztályharcos színezetű allegória – nem idegen ilyesmi a disztópiáktól –, de valahogy nem éreztem úgy, hogy minden elem a helyén van.

A várost magát sem ismerjük meg különösebben, minden városrész, bejárt épület és overtouni polgár ugyanolyan, leginkább semmilyen. Talán épp ezért az ignoráns és hedonista overtouni kultúra számomra kicsit egysíkúnak tűnt. Persze ez részben koncepció is, hiszen a regény a természet sokszínűségét és változatosságát állítja szembe a hipermodern sterilséggel, mégis kihagyott lehetőségnek érzem ezt: egy ilyen város is sokféleképpen lehetne steril, vagy legalábbis többféleképpen is be lehet mutatni, így viszont nincs mélysége.

Ugyanitt: a posztapokaliptikát kicsit agyonvágta, hogy például hajón tudnak kereskedni a világ más részein lévő, hasonlóan hipermodern városokkal. Nem lett számomra világos, hogy ha ilyen könnyen ilyen nagy a jólét ezekben a városokban, akkor egészen pontosan mi is akadályozza meg őket, hogy valamilyen úton-módon terjeszkedjenek, vagy hogy valójában miért is olyan fontos nekik az a ritka képesség, amelynek megléte és jelenlétének fontossága csak a századik oldalon derül ki. Vagy hogy egyáltalán mi is a céljuk a város vezetőinek.

Úgy éreztem, hogy kicsit sok a menekülős-verekedős-harcolós akciójelenet, miközben húsz-harminc oldalanként változik a történet fókusza: hasonlóképpen éreztem magam, mint Lőrinczy Judit szintén idei regényében, ahol nem sikerült elkapnom, hogy mire kéne koncentrálnom a történetben. Ahol Lőrinczynél főleg a belső monológok, ott Hendonnál főleg ezek a plotot gyakran nem mozdító, időhúzásnak tűnő akciójelenetek nyújtották a szöveget, mint a rétestésztát, miközben a szerző megítélésem szerint nem találta mindig a fókuszt. Ez pedig oda vezetett, hogy a regény végén érkező revelációk – például az emberiség sorsát rosszra fordító eseményről – kicsit a semmibe érkeznek, nem igazán voltak jól felvezetve, elvette előlük a teret a csatornákban bujkálás és a verekedés.

De hogy ne csak a negatívumokról beszéljünk: mint említettem, nem érdekelnek annyira az állatok, éppen ezért volt meglepő, hogy pont a kutya nézőpontkaraktereket felvonultató részeket éreztem kifejezetten erősnek: R. J. Hendon nagyon jól kaphatta el ezt a dolgot, ha még én is élveztem. Tetszett a főgonosz karaktere is, egészen jól sikerült.

Ugyanígy tartogatott pár egészen érdekes fordulatot a tarsolyában a szerző, amelyekről részletesen spoilerek nélkül nem beszélhetek, mindenesetre sikerült velük meglepnie. Az egyik ilyen az egyik, regényben viszonylag később feltűnő karakter valódi kilétével, a másik pedig a kutyák végső szerepével volt kapcsolatos. De a könyv legvége is váratlanul ütős.

A Korcsok egy trilógia első része, így nyilvánvalóan a következő két rész többet is feltár majd Overtoun világából, és az én kérdéseim is válaszokat kaphatnak a folytatásokban. Ha illik ilyenkor tanácsolni valamit, akkor azt mondanám, amit az Acélszentek olvasása után is: meg kell tanulni elhallgatni dolgokat, feszesebbé, fókuszáltabbá kell tenni a cselekményt – és a világot is. Ez pedig nem csak a szerző, de a szerkesztő feladata is lenne.

A poszt címét innen loptam: