Gondvána elveszett – Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána
Nagyon örültem, mikor tavasszal, a fantasztikus kiadók könyvfesztiválos beszélgetésén Kleinheincz Csilla bejelentette, hogy idén érkezik Lőrinczy Judit új regénye. A 2013-as Ingóköveket csak tavaly olvastam, de annyira sikerült belehelyezkednem az ostromlott Sztálingrád hangulatába, hogy hetekig nem tudtam szabadulni az érzéstől – végül csak akkor sikerült, amikor írtam egy hosszú cikket a csatáról a Magyar Nemzetbe.
Az Elveszett Gondvána már messziről nézve is egészen más történet, mint amilyen az Ingókövek volt: a mágikus realizmusba oltott, urban fantasyvel fűszerezett történelmi regény után a fülszöveg egy egyértelműen fantasy-történetet ígér.
A helyszín Sadness Springs, a melankólia forrásaira épült város, ami egy viszonylag kicsi tartomány legnagyobb városa. Ez a tartomány azonban az egész ismert világ, amelynek határain túl megszűnnek érvényesek lenni a fizika és a valóság törvényei. Alapvetően két kutatót követünk akik azt feltételezik, hogy csak egy átjárható határsávot képez ez a furcsa világ, azon túl pedig más, normális vidékek találhatóak.
Az elmélet, bár biztos talajon áll, nem tetszik sem a város vezetésének, sem a vallási vezetőknek - egyedül egy, a hártyás nevá kisebbséghez tartozó üzletember érdeklődik a dolog iránt. A város egyébként is csendben forrong a társadalmi és politikai igazságtsalanságok miatt, az elnyomott rétegek haragja pedig akármikor kitörthet. De azt senki sem sejti, hogy milyen erők munkálkodnak valójában, és hogy mi is a tét egészen pontosan.
A gond az, hogy az olvasónak talán a végére sem sikerül ez megfejtenie.
Lőrinczy Judit második regénye sok szempontból érdekes olvasmány: a technológiai fejlődésben nagyjából a huszadik század elejének megfelelő (?) szinten járó Sadness Springsnek például van egy sajátos, érdekes hangulata, ahogy a regény második, a várostól és a tartománytól eltávolódó szekciója is tartalmaz egészen emlékezetes dolgokat.
Ettől függetlenül nem lettünk jó barátok, én és ez a regény. A történet elején nem éreztem megfelelőnek a ritmikát, gyakran nem tudtam követni, hogy időben mekkorát ugrottunk éppen, ahogy a szereplők motivációit sem éreztem megfelelően mélynek. Ehhez társul az, hogy a szöveg nagyon terjengős, de tényleg, kifejezetten az: Lőrinczy Judit szép leírásokat és belső monológokat ír, de egy jelentős részét rendkívül feleslegesnek éreztem.
A történet végére sok minden maradt, ami előtt kissé értetlenül állok, felemásra sikeredett a korábban feldobott labdák lecsapása. Egyrészről a könyv elején felvetett kérdések sorára elég hamar választ kapunk, és még hamarabb kaphatnánk választ, ha a szereplők egy része nem hallgatna mélyen az igazságról (bizonyos pontokon szerintem csak azért, hogy a megfelelő időben derüljenek ki dolgok az olvasók számára).
Másrészt Sadness Springst és problémáit, amelyeken nagy hangsúly van a regény első felében, szintén egyik pillanatról a másikra hagyjuk magára, hogy átlépjünk a határon túlra, ahol egy olyan világ fogad minket, amihez képest az Alice Csodaországban abszurditása kismiska. Az egész kicsit céltalannak tűnik azonban, a köny végére majdnem több kérdésem maradt, mint amennyire választ kaptam – ez néha jó dolog, most nem éreztem annak.
Nem tudok dűlőre jutni a dologgal: úgy érzem, hogy lett volna még munka ezzel a regénnyel. Lehetett volna még kicsit fókuszálni a témákat, történéseket és a szereplőket, megnyirbálni kicsit a szövegeket. Azt gondolom, hogy rejtőzik egy jobb történet az Elveszett Gondvána sorai között, csak hát – az egy kicsit elveszett. Mint Gondvána.
Az Elveszett Gondvána már messziről nézve is egészen más történet, mint amilyen az Ingókövek volt: a mágikus realizmusba oltott, urban fantasyvel fűszerezett történelmi regény után a fülszöveg egy egyértelműen fantasy-történetet ígér.
A helyszín Sadness Springs, a melankólia forrásaira épült város, ami egy viszonylag kicsi tartomány legnagyobb városa. Ez a tartomány azonban az egész ismert világ, amelynek határain túl megszűnnek érvényesek lenni a fizika és a valóság törvényei. Alapvetően két kutatót követünk akik azt feltételezik, hogy csak egy átjárható határsávot képez ez a furcsa világ, azon túl pedig más, normális vidékek találhatóak.
Az elmélet, bár biztos talajon áll, nem tetszik sem a város vezetésének, sem a vallási vezetőknek - egyedül egy, a hártyás nevá kisebbséghez tartozó üzletember érdeklődik a dolog iránt. A város egyébként is csendben forrong a társadalmi és politikai igazságtsalanságok miatt, az elnyomott rétegek haragja pedig akármikor kitörthet. De azt senki sem sejti, hogy milyen erők munkálkodnak valójában, és hogy mi is a tét egészen pontosan.
A gond az, hogy az olvasónak talán a végére sem sikerül ez megfejtenie.
Lőrinczy Judit második regénye sok szempontból érdekes olvasmány: a technológiai fejlődésben nagyjából a huszadik század elejének megfelelő (?) szinten járó Sadness Springsnek például van egy sajátos, érdekes hangulata, ahogy a regény második, a várostól és a tartománytól eltávolódó szekciója is tartalmaz egészen emlékezetes dolgokat.
Ettől függetlenül nem lettünk jó barátok, én és ez a regény. A történet elején nem éreztem megfelelőnek a ritmikát, gyakran nem tudtam követni, hogy időben mekkorát ugrottunk éppen, ahogy a szereplők motivációit sem éreztem megfelelően mélynek. Ehhez társul az, hogy a szöveg nagyon terjengős, de tényleg, kifejezetten az: Lőrinczy Judit szép leírásokat és belső monológokat ír, de egy jelentős részét rendkívül feleslegesnek éreztem.
A történet végére sok minden maradt, ami előtt kissé értetlenül állok, felemásra sikeredett a korábban feldobott labdák lecsapása. Egyrészről a könyv elején felvetett kérdések sorára elég hamar választ kapunk, és még hamarabb kaphatnánk választ, ha a szereplők egy része nem hallgatna mélyen az igazságról (bizonyos pontokon szerintem csak azért, hogy a megfelelő időben derüljenek ki dolgok az olvasók számára).
Másrészt Sadness Springst és problémáit, amelyeken nagy hangsúly van a regény első felében, szintén egyik pillanatról a másikra hagyjuk magára, hogy átlépjünk a határon túlra, ahol egy olyan világ fogad minket, amihez képest az Alice Csodaországban abszurditása kismiska. Az egész kicsit céltalannak tűnik azonban, a köny végére majdnem több kérdésem maradt, mint amennyire választ kaptam – ez néha jó dolog, most nem éreztem annak.
Nem tudok dűlőre jutni a dologgal: úgy érzem, hogy lett volna még munka ezzel a regénnyel. Lehetett volna még kicsit fókuszálni a témákat, történéseket és a szereplőket, megnyirbálni kicsit a szövegeket. Azt gondolom, hogy rejtőzik egy jobb történet az Elveszett Gondvána sorai között, csak hát – az egy kicsit elveszett. Mint Gondvána.
Comments
Post a Comment