Jéghideg pokol – Dan Simmons: Terror
Egy regény többféle módon is szórakoztathatja az olvasót. Vannak könyvek, amelyek olyan izgalmasak, olyan jól adagolják a fordulatokat, hogy nem tudjuk őket letenni; vagy már az alapötlettel elvarázsolnak minket; esetleg a nyelvi leleményességben lelünk sosem látott örömöket - és így tovább. És vannak azok a könyvek, amelyek egészen egyszerűen rabul ejtik és nem eresztik az embert: alaposan behúznak a világukba, és már csak akkor jut eszedbe körülnézni, hogy hol is vagy, mikor késő. Ilyen remek könyv lett Dan Simmons történelmi horrorja, a Terror.
A könyv történelmi hátteréről még a Magyar Nemzet Magazinba írtam egy cikket, amelynek online verziója úgy fagyott bele a lap megszüntetése után megmerevedő címlapba, mint a Franklin-expedíció hajói a sarkvidéki jégbe. A lényeg: Sir John Franklin vezetésével két hajó indult el Kanada északi partjai mentén, hogy felkutassák az északnyugati átjárót: azt a feltehetően hajózható tengeri útvonalat, ami gyorsabb utat biztosíthatna Ázsiába a Brit Birodalom kereskedelmi flottájának. Már ha létezik, ha sikerül megtalálni, és ha tényleg biztonságosan hajózható. A két hajó a kor legmodernebb eszközeivel volt felszerelve, illetve háromévnyi ellátmánnyal, ami szűkösen beosztva öt évre is elegendő lett volna elviekben.
Az 1845-ben induló expedíció aztán sosem ért célba, és vissza sem fordultak: a tenger mélyére süllyedt hajóroncsokat csak pár évvel ezelőtt találták meg kanadai kutatók - a korabeli mentőexpedíciók csak néhány sírt, egy-két üzenetet és pár egyéb maradványt találtak a sarkvidék jéghideg poklában. Ezekből nagyjából az derült ki, hogy a hajók a szokatlanul kemény teleken befagytak a sarkvidéki jégbe, és ugyan egyszer még kihajóztak, másodjára is befagytak a semmi közepén, távol a civilizációtól. A készletek egy idő után kifogytak, illetve sok konzerv alapból rosszul is volt elkészítve, így az éhség, a jeges hideg és a betegségek elpusztították a két hajó legénységét.
Ennek a nyomorúságos történetnek a felrajzolására vállalkozott az itthon inkább az űroperái (Hyperion-ciklus, Ílion-duológia) mentén ismert Dan Simmons, egy kis csavarral: az expedíciót tizedelő bajok mellé hozott még egy természetfeletti fenyegetést is. A hideg, az éhség, az elkerülhetetlen egymás ellen fordulás és a reménytelenség mellé tehát felsorakozott még egy elképesztően rémisztő sarkvidéki szörnyeteg is, aki/ami válogatás nélkül, furcsa rendszertelenséggel vadászik a brit felfedezőkre és tengerészekre.
Simmons hihetetlen magabiztossággal húzza be az olvasót a két befagyott hajó fedélzeteire, ahol több karakter szemszögéből mutatja be az expedíció három évének történetét, illetve az egyes karakterek múltját. A lassan csordogáló történetbe éppen elég dráma, akció és misztikum kerül ahhoz, hogy sosem unatkozzunk. Mint azt már említettem, az igazi trükk az, hogy Simmons nagyon hamar eléri, hogy úgy érezzük: mi is ott fagyoskodunk a Terroron és az Erebuson, ránk is vadászik egy vérszomjas szörnyeteg, mi is éhesek vagyunk, mi is hazavágyunk, mi is kilátástalannak érezzük a helyzetet. Mindehhez arra van szükség, hogy Simmons pontos, átélhető képet adjon nekünk erről korról, ezekről az emberekről, ezekről a hajókról, és az őket körülvevő embertelen környezetről.
A kísérlet sikeres: a hétszáz oldalas regény egyetlen oldala sem elvesztegetett pillanat, minden hozzátesz valamit az atmoszférához és a történethez. A történethez, ami végül talán nem is pont úgy alakul, ahogy mi azt gondolnánk, bár kétségtelen: fel kell készülni arra, hogy ebben a regényben sorban hullanak el az emberek. Simmons nem keni el a történet végét: ad magyarázatot a történtekre, és a lehető legszebben zárja le az eseményeket, miközben folyamatosan bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a kortárs fantasztikus irodalom egyik mesterének.
Az utolsó oldal után pont úgy éreztem magam, mint Lőrinczy Judit Ingókövek című regénye után: akkor folyamatosan Sztálingrádon járt az agyam, a szereplőket pedig akaratlanul is úgy képzeltem el, mint az akkor éppen frissen megismert kollégáimat. A Terror után pedig pár napig folyamatosan eszembe jutottak a két hajó tengerészei, ezért bele is kezdtem a sorozatba, amit szintén egészen szuperül eltaláltak. Bár Simmons leírásához képest a tévéképernyőn mintha túl kevés réteg ruha lenne őfelsége tengerészein - mondjuk ha követik az alapanyagot ebben a tekintetben, akkor nem sokat látnánk a színészek arcaiból!
Szóval vágjatok bele, és készüljetek fel a lassú, alapos, de folyamatos borzongásra, ami elkísér titeket a regény vége után is. Megéri.
A könyv történelmi hátteréről még a Magyar Nemzet Magazinba írtam egy cikket, amelynek online verziója úgy fagyott bele a lap megszüntetése után megmerevedő címlapba, mint a Franklin-expedíció hajói a sarkvidéki jégbe. A lényeg: Sir John Franklin vezetésével két hajó indult el Kanada északi partjai mentén, hogy felkutassák az északnyugati átjárót: azt a feltehetően hajózható tengeri útvonalat, ami gyorsabb utat biztosíthatna Ázsiába a Brit Birodalom kereskedelmi flottájának. Már ha létezik, ha sikerül megtalálni, és ha tényleg biztonságosan hajózható. A két hajó a kor legmodernebb eszközeivel volt felszerelve, illetve háromévnyi ellátmánnyal, ami szűkösen beosztva öt évre is elegendő lett volna elviekben.
Az 1845-ben induló expedíció aztán sosem ért célba, és vissza sem fordultak: a tenger mélyére süllyedt hajóroncsokat csak pár évvel ezelőtt találták meg kanadai kutatók - a korabeli mentőexpedíciók csak néhány sírt, egy-két üzenetet és pár egyéb maradványt találtak a sarkvidék jéghideg poklában. Ezekből nagyjából az derült ki, hogy a hajók a szokatlanul kemény teleken befagytak a sarkvidéki jégbe, és ugyan egyszer még kihajóztak, másodjára is befagytak a semmi közepén, távol a civilizációtól. A készletek egy idő után kifogytak, illetve sok konzerv alapból rosszul is volt elkészítve, így az éhség, a jeges hideg és a betegségek elpusztították a két hajó legénységét.
Ennek a nyomorúságos történetnek a felrajzolására vállalkozott az itthon inkább az űroperái (Hyperion-ciklus, Ílion-duológia) mentén ismert Dan Simmons, egy kis csavarral: az expedíciót tizedelő bajok mellé hozott még egy természetfeletti fenyegetést is. A hideg, az éhség, az elkerülhetetlen egymás ellen fordulás és a reménytelenség mellé tehát felsorakozott még egy elképesztően rémisztő sarkvidéki szörnyeteg is, aki/ami válogatás nélkül, furcsa rendszertelenséggel vadászik a brit felfedezőkre és tengerészekre.
Simmons hihetetlen magabiztossággal húzza be az olvasót a két befagyott hajó fedélzeteire, ahol több karakter szemszögéből mutatja be az expedíció három évének történetét, illetve az egyes karakterek múltját. A lassan csordogáló történetbe éppen elég dráma, akció és misztikum kerül ahhoz, hogy sosem unatkozzunk. Mint azt már említettem, az igazi trükk az, hogy Simmons nagyon hamar eléri, hogy úgy érezzük: mi is ott fagyoskodunk a Terroron és az Erebuson, ránk is vadászik egy vérszomjas szörnyeteg, mi is éhesek vagyunk, mi is hazavágyunk, mi is kilátástalannak érezzük a helyzetet. Mindehhez arra van szükség, hogy Simmons pontos, átélhető képet adjon nekünk erről korról, ezekről az emberekről, ezekről a hajókról, és az őket körülvevő embertelen környezetről.
A kísérlet sikeres: a hétszáz oldalas regény egyetlen oldala sem elvesztegetett pillanat, minden hozzátesz valamit az atmoszférához és a történethez. A történethez, ami végül talán nem is pont úgy alakul, ahogy mi azt gondolnánk, bár kétségtelen: fel kell készülni arra, hogy ebben a regényben sorban hullanak el az emberek. Simmons nem keni el a történet végét: ad magyarázatot a történtekre, és a lehető legszebben zárja le az eseményeket, miközben folyamatosan bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a kortárs fantasztikus irodalom egyik mesterének.
Az utolsó oldal után pont úgy éreztem magam, mint Lőrinczy Judit Ingókövek című regénye után: akkor folyamatosan Sztálingrádon járt az agyam, a szereplőket pedig akaratlanul is úgy képzeltem el, mint az akkor éppen frissen megismert kollégáimat. A Terror után pedig pár napig folyamatosan eszembe jutottak a két hajó tengerészei, ezért bele is kezdtem a sorozatba, amit szintén egészen szuperül eltaláltak. Bár Simmons leírásához képest a tévéképernyőn mintha túl kevés réteg ruha lenne őfelsége tengerészein - mondjuk ha követik az alapanyagot ebben a tekintetben, akkor nem sokat látnánk a színészek arcaiból!
Szóval vágjatok bele, és készüljetek fel a lassú, alapos, de folyamatos borzongásra, ami elkísér titeket a regény vége után is. Megéri.
Comments
Post a Comment