A lét a tét – Catherynne M. Valente: Space Opera
Mindig meglep, hogy vannak emberek, akik véresen komolyan veszik az Eurovíziós Dalfesztivált. Öt perc után le lehet vágni, hogy ez a dolog csupán egy óriási baromság, egyáltalán nem számít ki nyer, hogy mi mit küldünk oda, hogy más mit küld oda. Egy alufóliába csomagolt drag queennek pontosan annyi létjogosultsága van az Eurovízió színpadán, mint egy hörgős metálzenekarnak: nem a műfaj, nem a minőség, nem az énektudás és nem a látvány a lényeg, hanem mindezek keveréke. A pontos sikerrecept évről évre változik, és az egésznek pont az a lényege, hogy nincs lényege.
Úgy alakult, hogy idén pont az Eurovízió hetén fejeztem be a mindig csodálatos Catherynne M. Valente legújabb könyvét, a Space Operát, amit történetesen a dalfesztivál inspirált. Én vagy tíz éve mindig nézem az Eurovíziót, és egyre nagyobb Valente-rajongó is lettem az évek alatt, így a két dolog találkozásának egyértelmű vásárlás és olvasás lett az eredménye.
Valamikor a közeli jövőben végre meglátogatnak minket az idegenek, akik ráadásul nem is akarnak minket kiírtani! Legalábbis nem rögtön. Először ugyanis ki kell derülnie, hogy valóban értelmes fajnak számít-e az emberiség. Ennek pedig nem az a módja, hogy alaposan megvizsgálnak minket, hanem hogy indulnunk kell az Eurovízió galaktikus verzióján, ahová minden faj nevez egy-egy dallal: ha nem leszünk utolsók, nem irtanak ki minket. Igen, az idegenek teljesen őrültek, bár nem biztos, hogy őrültebbek, mint az emberek. A Föld képviselője az utunkat egyengető idegen faj javaslatára egy olyan zenekar, amely tizenöt évvel ezelőtt őrülten sikeres volt, de aztán meghalt egy tagja, és szétesett az egész - kétséges, hogy mi fog kisülni a fellépésükből.
Nem mondanám nyugodt szívvel, hogy a Space Opera kifejezetten jó regény, mert ha szigorúan nézem, nagyon sok szempontból elvérezik: a plot elég sovány és a főbb karakterek sincsenek oly nagyon kidolgozva, a fordulatokat pedig nagyjából az elején ki tudja számolni az ember. Viszont egyúttal azt is kell mondanom, hogy a Space Opera csodálatos regény: gyakorlatilag tökéletesen adaptálja az Eurovízió teljesen agyament szellemiségét az űrbe, vonultat fel egy sor teljesen blőd baromságot teljesen szórakoztató módon, s teszi mindezt úgy, hogy a regény nyelvezete valami egészen elképesztően, fájdalmasan, humorosan és gyakran fárasztóan összetett. Valente lényegében megismétli azt a bravúrt, ami maga az Eurovízió: részleteiben nézve teljesen érthetetlen és nevetséges, összességében azonban egészen csodálatos élmény.
Mindeközben nehezen megy ki a fejemből Rob Reid Year Zero c. regénye, ami hasonlóképpen vicces, hasonlóképpen zeneközpontú, de a történet szempontjából talán egy fokkal jobban kivitelezett regény volt. Ebben is megjönnek az idegenek, és ebben is az emberiség sorsa a tét, dalfesztivál helyett azonban az a központi probléma, hogy a mi zenénk a legjobb a galaxisban, és 1977 óta ezt hallgatja minden idegen. Harminc év után azonban rájönnek, hogy a törvények értelmében a jogdíjakat is ki kellene fizetni… Ez pedig nagyobb bonyodalmakat okoz, mint a Galaktika-botrány.
Nagyon sokat nevettem azon a regényen. Meg ezen is. Nem tudom melyik a jobb, olvassátok el mindkettőt.
Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon!
Úgy alakult, hogy idén pont az Eurovízió hetén fejeztem be a mindig csodálatos Catherynne M. Valente legújabb könyvét, a Space Operát, amit történetesen a dalfesztivál inspirált. Én vagy tíz éve mindig nézem az Eurovíziót, és egyre nagyobb Valente-rajongó is lettem az évek alatt, így a két dolog találkozásának egyértelmű vásárlás és olvasás lett az eredménye.
Valamikor a közeli jövőben végre meglátogatnak minket az idegenek, akik ráadásul nem is akarnak minket kiírtani! Legalábbis nem rögtön. Először ugyanis ki kell derülnie, hogy valóban értelmes fajnak számít-e az emberiség. Ennek pedig nem az a módja, hogy alaposan megvizsgálnak minket, hanem hogy indulnunk kell az Eurovízió galaktikus verzióján, ahová minden faj nevez egy-egy dallal: ha nem leszünk utolsók, nem irtanak ki minket. Igen, az idegenek teljesen őrültek, bár nem biztos, hogy őrültebbek, mint az emberek. A Föld képviselője az utunkat egyengető idegen faj javaslatára egy olyan zenekar, amely tizenöt évvel ezelőtt őrülten sikeres volt, de aztán meghalt egy tagja, és szétesett az egész - kétséges, hogy mi fog kisülni a fellépésükből.
Nem mondanám nyugodt szívvel, hogy a Space Opera kifejezetten jó regény, mert ha szigorúan nézem, nagyon sok szempontból elvérezik: a plot elég sovány és a főbb karakterek sincsenek oly nagyon kidolgozva, a fordulatokat pedig nagyjából az elején ki tudja számolni az ember. Viszont egyúttal azt is kell mondanom, hogy a Space Opera csodálatos regény: gyakorlatilag tökéletesen adaptálja az Eurovízió teljesen agyament szellemiségét az űrbe, vonultat fel egy sor teljesen blőd baromságot teljesen szórakoztató módon, s teszi mindezt úgy, hogy a regény nyelvezete valami egészen elképesztően, fájdalmasan, humorosan és gyakran fárasztóan összetett. Valente lényegében megismétli azt a bravúrt, ami maga az Eurovízió: részleteiben nézve teljesen érthetetlen és nevetséges, összességében azonban egészen csodálatos élmény.
Mindeközben nehezen megy ki a fejemből Rob Reid Year Zero c. regénye, ami hasonlóképpen vicces, hasonlóképpen zeneközpontú, de a történet szempontjából talán egy fokkal jobban kivitelezett regény volt. Ebben is megjönnek az idegenek, és ebben is az emberiség sorsa a tét, dalfesztivál helyett azonban az a központi probléma, hogy a mi zenénk a legjobb a galaxisban, és 1977 óta ezt hallgatja minden idegen. Harminc év után azonban rájönnek, hogy a törvények értelmében a jogdíjakat is ki kellene fizetni… Ez pedig nagyobb bonyodalmakat okoz, mint a Galaktika-botrány.
Nagyon sokat nevettem azon a regényen. Meg ezen is. Nem tudom melyik a jobb, olvassátok el mindkettőt.
*
Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon!
Comments
Post a Comment