5+1 regény, ami fontos volt... Holló-Vaskó Péternek!
5+1 című sorozatomban kétheti rendszerességgel (khm, egy hónap kimaradt...) megkérek egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerzőt, szerkesztőt, fordítót, bloggert, stb., hogy meséljen öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről. Ötödik rész.
1. Frederik Pohl: Átjáró
1997-ben kaptam életem első számítógépét, amin volt CD-meghajtó – sokat elárul a korszakról, hogy CD viszont egy darab se volt otthon. Apám, hogy orvosolja a problémát, megvette az 1997/4-es CD Gurut, amihez adtak egy demo lemezt, rajta 20-30 játék próbaverziójával. És egy teljes játékkal, a Frederik Pohl’s Gateway-jel. Egy kukkot nem értettem belőle (angol nyelvű szöveges kalandjáték lévén), de amikor Pohl neve szembejött, összeraktam a képletet és pár évvel később elolvastam az Átjárót. Az akkori, 1999-es világomat felrobbantotta ez a regény – becsülettel próbáltam én science fictiont olvasni, csak akkortájt pont nem nagyon volt, így maradt a fantasy. Az Átjáróig legalábbis, ami megmutatta, hogy igenis lehet veszettül humorosan is emberközeli sci-fit írni, ami alkalomadtán lehet komoly, nyomasztó, durva és sötét is annak ellenére, hogy mennyire szellemes és vicces is.
2. J. Goldenlane: A szélhámos és a varázsló
Szintén korai kamaszkorom nagyon fontos könyvélménye – ha ez nincs, én jó eséllyel el se kezdek írni. A fantasy zsánerből kétfélét ismertem a magyar kiadás akkori helyzete miatt: a) véresen komoly franchise (Dragonlance, Forgotten Realms, MAGUS, stb.) regényeket, amiben egy kis csapat válogatott hősnek meg kellett mentenie a világot és megállítania a sötét urat b) véresen komoly nem-franchise regényeket, amiben egy kis csapat válogatott hősnek meg kellett mentenie a világot és megállítania a sötét urat. És akkor jött Goldenlane, karonfogva egy piszok, szemérmetlen, gaz főhőssel, akinek semmi célja nincs, csak szép hölgyekkel… ismerkedni, valamint pénzt szerezni az említett ismerkedés gálánssá tételéhez. A sztori lazaságát már csak a nyelvezet lazasága és szellemessége múlja felül, egyszerűen jó olvasni ezt a könyvet, ami lehetne akár az LMF (Lehet Más a Fantasy) párt alapító kiskátéja is. Ez a könyv két dolgot mutatott meg nekem nagy erővel: egyrészt, hogy a fantasy nem csak ökölbe szorult arcú paladinokról és csapatukról szólhat, másrészt, hogy magyarok – sőt! – magyar leányok is képesek világklasszist alkotni a zsánerben.
3. Nathaniel Hawthorne: The Artist of the Beautiful
Csalás, mert ez egy kisregény, de még nagyobb csalás lenne, ha William Blake-et venném elő, aki véletlenül sem regényeket írt, szóval maradjunk ennél az 1844-es (akár steampunknak is titulálható) történetnél, ami a legkeményebb művészi hitvallás, amit valaha olvastam. Egy órakészítőről szól, aki órák helyett egy titkos projekten dolgozik – olyannyira, hogy mindent elveszít, a szerelme egy gyakorlatias kovácsot választ helyette, a város lakói lenézik és kinevetik, közröhej tárgya, és amikor előáll alkotásával, egy parányi gép-pillangóval, ami szinte megkülönböztethetetlen az igazi lepkéktől, senki nem érti igazán, még ha mélyen benn csodálják is (amíg össze nem töri a szerelme kisfia). Már önmagában azért is jelentős, mert ez az írás megmutatja, hogy a „bölcsész szakra mész, és az mire jó? Mit fogsz vele csinálni? Hamburgert?” típusú gondolkodás már Hawthorne idejében is jelentős volt, már akkor is úgy érezték az emberek, hogy ha nem százas szöget izzadsz, nem csak férfi nem vagy, de hasznos sem. De ettől eltekintve is: ezeregy réteg simul egymásra, ahogy ráébredsz, hogy a címben szereplő artist maga Hawthorne, a pillangó maga a novella, és ha kicsit is belemászol, azonnal összetöröd… és hogy cseppet sem számít, mert a műremek akkor is megszületett. A szépség maga nem összetörhető. És ennél semmi sem vigasztalóbb a savviharral szemben pőrén álló művész számára.
4. Robert Charles Wilson: Pörgés
Ezt a könyvet két okból kifolyólag is fontosnak tartom itt megemlíteni. Egyrészt mivel nagyon, piszkosul jó regénynek tartom, tele izgalmasnál izgalmasabb ötletekkel, a végidők felé száguldó Föld társadalmi változásaival és a rejtélyes valamivel, ami okozza az egész anomáliát (zanzásítva: a Föld valami olyan mezőbe kerül, amin belül extrém gyorsan telik az idő, alig negyven év van hátra, mire a Nap vörös óriássá növekszik és feleszi bolygónkat is). Másrészt, mivel orvosi ló: a Pörgéssel és folytatásaival Wilson tökéletesen demonstrálja a sci-fit gyakran fertőző kórságot, miszerint gyakran sokkal izgalmasabbakat kérdez, mint amilyen válaszokat adni tud, és mégis úgy érzi, hogy muszáj neki valamit mondani.
Komolyan, amit Wilson csinál a Pörgés által felvetett sokkolóan grandiózus vízióval és kérdéskörrel a Tengelyben, az olyan, mintha bemennél a világ legpuccosabb éttermébe és ott kérnél egy pörköltet meg egy ásványvizet – a lehetőségek agyszikráztató tárházát vetíti fel, heteket agyalsz végig, várod a kimondhatatlan nevű, őrült ízharmóniát prezentáló ételeket, csak hogy utána eléd tegye a tejberizst. Lekvár nélkül. Így lesz a Pörgés egyszerre az „írj így!” és a „csak így ne írj!” közös emlékműve, és így kiemelkedően fontos mű. (Másrészt, ha nincs a Pörgés az asztalomon egy bizonyos napon, eszembe se jut a Galaktika, mint potenciális munkahely, és nem jelentkeztem volna oda majd’ nyolc éve. Szóval az, hogy így vagy úgy, de bekerültem a magyar fantasztikus könyvkiadásba, szintén neki köszönhetem.) A „jó felvetett kérdések – jó kapott válaszok” skálán Brandon Hackett mind az Isten gépeivel, mind a Xenóval sokkalta jobban teljesít Wilsonnál, sci-fiben erre nálam ő az etalon.
5. Gene Wolfe: The Book of the New Sun-ciklus
Van köztem és a defektes, enyhén (?) megbízhatatlan narrátorok közt valami: itt az Átjáró Robinette-je, épp csak lemaradt a listából a Gépnarancs Alexe, és akkor most itt van Severian Gene Wolfe regényeiből. Ezt a ciklust nem tudom hova tenni, és ez mérhetetlenül imponál nekem: sci-finek mondanám, de közben példabeszéd, epikus fantasy, veszett szimbolista tobzódás, és – valljuk be – kolosszális pózőrködés, ami nem válik kínossá, mert beválik. A történet ugyanis több (száz) millió évvel a jövőnkben játszódik, amikor a Nap már haldoklik, a Föld többször kiégett és feltámadt civilizációja pedig az utolsókat rúgja, tudván, hogy generációs hajókon már kirajzottak az űrbe, mindent elértek, amit lehetett, ideje méltósággal kimúlni a Nappal együtt. Severian, a száműzött kínzómester-tanonc pedig úton van új állomáshelyére, munkaeszközével, a higanyszállal tuningolt pallossal, Terminus Est (Gene, I see what you did there)-tel a kezében, és közben olyan tömény szimbolikus jelentőségű eseménynek lesz a tanúja, hogy komplett egyetemi szakot lehetne ennek a négy regénynek szentelni.
Pózőrködés, mert az író állítja, hogy ezt a több millió évvel utánunk jövő időből hozta vissza – ennek megfelelően olyan fogalmak, témák, lények és események kerülnek leírásra, amit esélyünk sincs elhelyezni, beskatulyázni, teljesen megérteni. Nagyjából értjük, de minél többet agyalunk ezeken az elemeken, annál több rétegnyi információt tudunk lehántani róluk… Csak úgy, mint ezekről a könyvekről. Szóval pózőrködés, de beválik, mert elhiszed, hogy az író tényleg több millió évvel utánunk íródó könyvet fordított le angolra. Elhiszed, mert másként egyszerűen lehetetlen, hogy valaki így megírja ezt a történetet. Nekem olvasóként, nyelvészként, történészként és íróként is elképesztően fontos ez a ciklus, mind a négy téren igencsak hozzátett a gondolkodásomhoz.
5+1. Sir Walter Scott: Ivanhoe
Már az egyetemen olvastam az Ivanhoe-t, szóval nem kamaszkori nosztalgia miatt mondom pont ezt. Hanem azért, mert egy fantasztikusan felépített történet – méghozzá az egyik legelkoptatottabb sztori, a Robin Hood-közhely egyik alapja. Csak ez még jó. Elhiteti veled, hogy vannak hősök, hogy te is lehetsz hős, ha bejárod azt az utat, amit egy hősnek kell. Én az egyik hősöm szemináriumára olvastam, Kathleen Dubs professzoréra, aki már a nyolcvanas években is egy olyan óangol dokumentumot kutatott (Genesis B), amiben Éva leiskolázza Ádámot és a Sátánt egyaránt, és amit vélhetően egy nő vetett papírra jóval több, mint ezer évvel ezelőtt (ami tény már önmagában is Ejha-díjas).
Az Ivanhoe-nak ereje van, képes elérni, hogy ismét higgy a gáncstalan hősökben, az emberben lakozó jóban. És azt hiszem, ideje lenne a világnak ehhez a hithez visszatalálni, mert lehet, hogy a szürke figurák reálisabbak, de elképesztően üdítő néha valaki olyanról olvasni, aki megérdemli valamiért, hogy olvassanak róla. Úgyhogy az Ivanhoe-t mondom. Másrészt, ha A Mester és Margaritát mondom, akkor le leszek sznobozva, ha Gárdonyitól az Ida regényét, akkor nyálasozva, ha pedig a North of Beautifult, akkor simán csak kiröhögve, pedig ezek szintén megérdemelnék, hogy itt legyenek, mert még a maguk nemén túl is fontos és értékes kötetek. Számomra is, és szerintem akár mások számára is.
*
Holló-Vaskó Péter írása
1. Frederik Pohl: Átjáró
1997-ben kaptam életem első számítógépét, amin volt CD-meghajtó – sokat elárul a korszakról, hogy CD viszont egy darab se volt otthon. Apám, hogy orvosolja a problémát, megvette az 1997/4-es CD Gurut, amihez adtak egy demo lemezt, rajta 20-30 játék próbaverziójával. És egy teljes játékkal, a Frederik Pohl’s Gateway-jel. Egy kukkot nem értettem belőle (angol nyelvű szöveges kalandjáték lévén), de amikor Pohl neve szembejött, összeraktam a képletet és pár évvel később elolvastam az Átjárót. Az akkori, 1999-es világomat felrobbantotta ez a regény – becsülettel próbáltam én science fictiont olvasni, csak akkortájt pont nem nagyon volt, így maradt a fantasy. Az Átjáróig legalábbis, ami megmutatta, hogy igenis lehet veszettül humorosan is emberközeli sci-fit írni, ami alkalomadtán lehet komoly, nyomasztó, durva és sötét is annak ellenére, hogy mennyire szellemes és vicces is.
2. J. Goldenlane: A szélhámos és a varázsló
Szintén korai kamaszkorom nagyon fontos könyvélménye – ha ez nincs, én jó eséllyel el se kezdek írni. A fantasy zsánerből kétfélét ismertem a magyar kiadás akkori helyzete miatt: a) véresen komoly franchise (Dragonlance, Forgotten Realms, MAGUS, stb.) regényeket, amiben egy kis csapat válogatott hősnek meg kellett mentenie a világot és megállítania a sötét urat b) véresen komoly nem-franchise regényeket, amiben egy kis csapat válogatott hősnek meg kellett mentenie a világot és megállítania a sötét urat. És akkor jött Goldenlane, karonfogva egy piszok, szemérmetlen, gaz főhőssel, akinek semmi célja nincs, csak szép hölgyekkel… ismerkedni, valamint pénzt szerezni az említett ismerkedés gálánssá tételéhez. A sztori lazaságát már csak a nyelvezet lazasága és szellemessége múlja felül, egyszerűen jó olvasni ezt a könyvet, ami lehetne akár az LMF (Lehet Más a Fantasy) párt alapító kiskátéja is. Ez a könyv két dolgot mutatott meg nekem nagy erővel: egyrészt, hogy a fantasy nem csak ökölbe szorult arcú paladinokról és csapatukról szólhat, másrészt, hogy magyarok – sőt! – magyar leányok is képesek világklasszist alkotni a zsánerben.
3. Nathaniel Hawthorne: The Artist of the Beautiful
Csalás, mert ez egy kisregény, de még nagyobb csalás lenne, ha William Blake-et venném elő, aki véletlenül sem regényeket írt, szóval maradjunk ennél az 1844-es (akár steampunknak is titulálható) történetnél, ami a legkeményebb művészi hitvallás, amit valaha olvastam. Egy órakészítőről szól, aki órák helyett egy titkos projekten dolgozik – olyannyira, hogy mindent elveszít, a szerelme egy gyakorlatias kovácsot választ helyette, a város lakói lenézik és kinevetik, közröhej tárgya, és amikor előáll alkotásával, egy parányi gép-pillangóval, ami szinte megkülönböztethetetlen az igazi lepkéktől, senki nem érti igazán, még ha mélyen benn csodálják is (amíg össze nem töri a szerelme kisfia). Már önmagában azért is jelentős, mert ez az írás megmutatja, hogy a „bölcsész szakra mész, és az mire jó? Mit fogsz vele csinálni? Hamburgert?” típusú gondolkodás már Hawthorne idejében is jelentős volt, már akkor is úgy érezték az emberek, hogy ha nem százas szöget izzadsz, nem csak férfi nem vagy, de hasznos sem. De ettől eltekintve is: ezeregy réteg simul egymásra, ahogy ráébredsz, hogy a címben szereplő artist maga Hawthorne, a pillangó maga a novella, és ha kicsit is belemászol, azonnal összetöröd… és hogy cseppet sem számít, mert a műremek akkor is megszületett. A szépség maga nem összetörhető. És ennél semmi sem vigasztalóbb a savviharral szemben pőrén álló művész számára.
4. Robert Charles Wilson: Pörgés
Ezt a könyvet két okból kifolyólag is fontosnak tartom itt megemlíteni. Egyrészt mivel nagyon, piszkosul jó regénynek tartom, tele izgalmasnál izgalmasabb ötletekkel, a végidők felé száguldó Föld társadalmi változásaival és a rejtélyes valamivel, ami okozza az egész anomáliát (zanzásítva: a Föld valami olyan mezőbe kerül, amin belül extrém gyorsan telik az idő, alig negyven év van hátra, mire a Nap vörös óriássá növekszik és feleszi bolygónkat is). Másrészt, mivel orvosi ló: a Pörgéssel és folytatásaival Wilson tökéletesen demonstrálja a sci-fit gyakran fertőző kórságot, miszerint gyakran sokkal izgalmasabbakat kérdez, mint amilyen válaszokat adni tud, és mégis úgy érzi, hogy muszáj neki valamit mondani.
Komolyan, amit Wilson csinál a Pörgés által felvetett sokkolóan grandiózus vízióval és kérdéskörrel a Tengelyben, az olyan, mintha bemennél a világ legpuccosabb éttermébe és ott kérnél egy pörköltet meg egy ásványvizet – a lehetőségek agyszikráztató tárházát vetíti fel, heteket agyalsz végig, várod a kimondhatatlan nevű, őrült ízharmóniát prezentáló ételeket, csak hogy utána eléd tegye a tejberizst. Lekvár nélkül. Így lesz a Pörgés egyszerre az „írj így!” és a „csak így ne írj!” közös emlékműve, és így kiemelkedően fontos mű. (Másrészt, ha nincs a Pörgés az asztalomon egy bizonyos napon, eszembe se jut a Galaktika, mint potenciális munkahely, és nem jelentkeztem volna oda majd’ nyolc éve. Szóval az, hogy így vagy úgy, de bekerültem a magyar fantasztikus könyvkiadásba, szintén neki köszönhetem.) A „jó felvetett kérdések – jó kapott válaszok” skálán Brandon Hackett mind az Isten gépeivel, mind a Xenóval sokkalta jobban teljesít Wilsonnál, sci-fiben erre nálam ő az etalon.
5. Gene Wolfe: The Book of the New Sun-ciklus
Van köztem és a defektes, enyhén (?) megbízhatatlan narrátorok közt valami: itt az Átjáró Robinette-je, épp csak lemaradt a listából a Gépnarancs Alexe, és akkor most itt van Severian Gene Wolfe regényeiből. Ezt a ciklust nem tudom hova tenni, és ez mérhetetlenül imponál nekem: sci-finek mondanám, de közben példabeszéd, epikus fantasy, veszett szimbolista tobzódás, és – valljuk be – kolosszális pózőrködés, ami nem válik kínossá, mert beválik. A történet ugyanis több (száz) millió évvel a jövőnkben játszódik, amikor a Nap már haldoklik, a Föld többször kiégett és feltámadt civilizációja pedig az utolsókat rúgja, tudván, hogy generációs hajókon már kirajzottak az űrbe, mindent elértek, amit lehetett, ideje méltósággal kimúlni a Nappal együtt. Severian, a száműzött kínzómester-tanonc pedig úton van új állomáshelyére, munkaeszközével, a higanyszállal tuningolt pallossal, Terminus Est (Gene, I see what you did there)-tel a kezében, és közben olyan tömény szimbolikus jelentőségű eseménynek lesz a tanúja, hogy komplett egyetemi szakot lehetne ennek a négy regénynek szentelni.
Pózőrködés, mert az író állítja, hogy ezt a több millió évvel utánunk jövő időből hozta vissza – ennek megfelelően olyan fogalmak, témák, lények és események kerülnek leírásra, amit esélyünk sincs elhelyezni, beskatulyázni, teljesen megérteni. Nagyjából értjük, de minél többet agyalunk ezeken az elemeken, annál több rétegnyi információt tudunk lehántani róluk… Csak úgy, mint ezekről a könyvekről. Szóval pózőrködés, de beválik, mert elhiszed, hogy az író tényleg több millió évvel utánunk íródó könyvet fordított le angolra. Elhiszed, mert másként egyszerűen lehetetlen, hogy valaki így megírja ezt a történetet. Nekem olvasóként, nyelvészként, történészként és íróként is elképesztően fontos ez a ciklus, mind a négy téren igencsak hozzátett a gondolkodásomhoz.
5+1. Sir Walter Scott: Ivanhoe
Már az egyetemen olvastam az Ivanhoe-t, szóval nem kamaszkori nosztalgia miatt mondom pont ezt. Hanem azért, mert egy fantasztikusan felépített történet – méghozzá az egyik legelkoptatottabb sztori, a Robin Hood-közhely egyik alapja. Csak ez még jó. Elhiteti veled, hogy vannak hősök, hogy te is lehetsz hős, ha bejárod azt az utat, amit egy hősnek kell. Én az egyik hősöm szemináriumára olvastam, Kathleen Dubs professzoréra, aki már a nyolcvanas években is egy olyan óangol dokumentumot kutatott (Genesis B), amiben Éva leiskolázza Ádámot és a Sátánt egyaránt, és amit vélhetően egy nő vetett papírra jóval több, mint ezer évvel ezelőtt (ami tény már önmagában is Ejha-díjas).
Az Ivanhoe-nak ereje van, képes elérni, hogy ismét higgy a gáncstalan hősökben, az emberben lakozó jóban. És azt hiszem, ideje lenne a világnak ehhez a hithez visszatalálni, mert lehet, hogy a szürke figurák reálisabbak, de elképesztően üdítő néha valaki olyanról olvasni, aki megérdemli valamiért, hogy olvassanak róla. Úgyhogy az Ivanhoe-t mondom. Másrészt, ha A Mester és Margaritát mondom, akkor le leszek sznobozva, ha Gárdonyitól az Ida regényét, akkor nyálasozva, ha pedig a North of Beautifult, akkor simán csak kiröhögve, pedig ezek szintén megérdemelnék, hogy itt legyenek, mert még a maguk nemén túl is fontos és értékes kötetek. Számomra is, és szerintem akár mások számára is.
*
Holló-Vaskó Péter író, szerkesztő, fordító. Regényeire itt tudtok vetni egy pillantást, Facebook-oldala pedig errefelé érhető el. Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon, az 5+1 sorozatot pedig ezen a címkén!
Comments
Post a Comment