A kezdő isten, a bosszúálló drejling és a két veszélyes némber – Robert Jackson Bennett: Csodák városa
Éppen Robert Jackson Bennett trilógiájának első darabja kapcsán írtam még a Mandiner.sci-fin, hogy annyira nem szeretem a fantasyt. Ami - mint azóta többször is bebizonyosodott - egyszerűen nem igaz. Sőt: jó pár olyan fantasy van, ami jobban megérintett bármelyik sci-finél. Ha csak az elmúlt pár évet tekintem át, a legemlékezetesebb olvasmányaim között egyértelműen ott van N. K. Jemisin A megtört föld-trilógiája, Lev Grossman Varázslók-trilógiája, China Miéville és Neil Gaiman általában, vagy Moskát Anita, Seth Dickinson, Csurgó Csaba és Kleinheincz Csilla művei. Na és Robert Jackson Bennett.
A szerző Isteni városok-trilógiájában egy olyan világban járunk, ahol egykor istenek jártak a földön. A Kontinens népe imádta ezeket az isteneket, akik egy darabig háborúzgattak egymással, aztán inkább erejüket (többnyire) egyesítve az ismert világ leghatalmasabb népévé tették a kontinenslakókat, akik az isteni csodák segítségével uralmuk alá hajtották a tenger túloldalán fekvő Szajpurt és népét. A rabszolgasorba taszított szajpuriak azonban másfél évszázada fellázadtak, és vezetőjük arra is rájött, hogyan lehet megölni az isteneket. Azt ezt követő mészárlásban sorra elesett az istenek többsége, csodáik híján pedig az egykor virágzó Kontinens városai összeomlottak, a kontinenslakók az ipari forradalmat átélő Szajpur megszállása alatt találták magukat. (Tehát vigyázat: ebben a fantasyben autók, lőfegyverek és vonatok is felbukkannak!)
Valamikor itt kapcsolódunk be a történetbe a Lépcsők városában: az istenek bármiféle imádatát vagy említését tiltja a szajpuri vezetés a Kontinensen, azonban valamiért mégis Bulikovba, az istenek eltűnése után teljesen szétesett városba küldenek egy, az istenek természetét vizsgáló kutatót, aki azonban rejtélyes körülmények között meghal. Az ő halálának körülményeit hívatott felderíteni két szajpuri terepügynök, a könyvmoly Shara és Sigrud, a nagydarab északi verőlegény. A gyilkossági nyomozásból azonban hamarosan olyan kaland lesz, amelyben a fő kérdéssé az válik, hogy tényleg meghaltak-e az istenek.
Innentől a következő piros jelzésig spoileres leszek az első két könyvre!
Mert hát dehogy haltak meg azok az istenek. Vagy nem haltak meg annyira, mint azt az egykor elnyomott Szajpur szeretné. Az első könyvben Shara és Sigrud, valamint egy szajpuri tiszt, Turjin Mulaghesh megküzd két elhunytnak hitt istennel Bulikovban. A csata következményeként hamarosan Shara lesz a miniszterelnök, aki a Kontinens elnyomása helyett nyitást és közös fejlődést hirdet. A második könyvben évek múlva még mindig miniszterelnök, de már a bukás felé halad, a főszerepet pedig Mulaghesh és részben Sigrud viszi, akik megint belebotlanak egy nem teljesen halott istenbe Vúrtyasztán nyomorúságos városában, és annak rendje és módja szerint le is győzik azt.
Így érkezünk el a harmadik kötethez, a Csodák városához, amelyben ismét évekkel később járunk, és a főszereplőnk Sigrud, akinek a második kötet történései után menekülnie el kellett rejtőznie a hatóságok elől. Most is csak azért bújik elő, mert egy merénylő meggyilkolja az évek óta visszavonult életet élő, örökbefogadott gyermekét nevelő Sharát. Sigrud bosszút esküszik, és minden tehetségét latba vetve nyomozni kezd - és egy újabb természetfeletti fenyegetésre bukkan. Mit csinált Shara az elmúlt években? Miért kezdett óriási jótékonysági akcióba a Kontinens árva gyermekeinek védelmében? És miért vadászik ezekre a gyerekekre egy új, titokzatos szereplő, egy új isten, akinek a keze elér a szajpuri titkosszolgálathoz is?
Innentől nem vagyok spoileres a trilógia cselekményére.
Bennett trilógiájában annyi csodálatos dolog van, hogy nehéz összeszedni. Egyrészt profin ír, ez nem kérdés. Mindhárom kötet egy-egy izgalmas rejtély elé állított minket, és tökéletes ritmussal adagolta egyrészről a megfejtéseket, másrészről a remekül kivitelezett akciójeleneteket. Ehhez három egészen izgalmas szereplőt kínált nekünk - akik mind megkapták a főszerepet a trilógia egyes köteteiben, amelyek összesen három évtizedet ölelnek fel. Az egyes könyvek úgy épültek egymásra, hogy közben egymástól függetlenül is megállták a helyüket, a harmadik kötetben mégis egységes egésszé álltak össze: olyan egésszé, amelynek üzenete van.
Shara fogalmazza meg ezt röviden egy, a harmadik kötetben idézett levélben: “The older I get, the more I think human history is just combinations and recombinations of inequalities.” Saját fordításban: “Minél idősebb leszek, annál inkább gondolom azt, hogy az emberi történelem csak egyenlőtlenségek kombinációja és rekombinációja.” (Újra- és újravegyítése, így volt fordítva a könyvben.) A Kontinens az istenek segítsével uralkodik Szajpuron, aztán Szajpur az istenölő fegyver segítségével legyőzi az isteneket, és közel ugyanolyan kegyetlenül uralkodik a Kontinensen. Hogy lehet megtörni a szenvedés és a revansvágy ördögi körét? Meg lehet-e egyáltalán? Létezhet igazságos világ?
Egy átlagos fantasyt alapul véve Bennett arról is írhatott volna egy trilógiát ebben a világban, hogy a Kadzs százötven évvel hogyan győzi le az isteneket. Remek alapanyag: az elnyomott nép fia saját tehetségét kiaknázva lázadást indít, és isteneket öl: igazságot hoz a népének, ledönti a zsarnokságot. Bennett azonban ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy mi következik a győzelem után: igazságos világot tudnak-e teremteni az egykor elnyomottak? Mennyi időbe telik, amíg a történelem valóban változik, mi kell ahhoz, hogy a régi sérelmeket leküzdje két nép? A lövöldözések, robbanások, rejtélyek és gyilkosságok mögött azok a kérdések lapulnak, amelyek a való világban is elképesztő súllyal nehezednek a világra.
Ha engem kérdeztek, akkor ez az igazán dark és gritty fantasy: amikor szembesülünk a saját gyarlóságainkkal, és azt is az arcunkba mondják (vagy inkább mutatják), hogy a világ megváltoztatása, a hatalom birtoklása nem egyszerű műfaj. Nem egy ember fogja elérni egy hősies tettel, sőt: az az egy ember bele fog bukni, meg a következő is, meg a harmadik is, még ha jót is akar, és a hatalom nem is részegíti meg. Sőt, akkor bukik bele igazán. De közben mégis elérnek valamit, és talán szép lassan, idővel bekövetkezhet valamiféle pozitív változás.
Bennett mindezeket a súlyos kérdéseket és dilemmákat rendkívül alaposan és átgondoltan, teljes egészében a sorok között adja át nekünk, tanúságot adva komoly érzékenységéről és prózaírói ügyességéről. Mert a mondanivalót leszámítva is mind a három kötet olvasmányos, izgalmas, letehetetlen olvasmány, ahol minden karakter, különösképpen pedig Sigrud története gyönyörű ívet kap, ami az első kötettől az utolsóig épül, hogy aztán megható feloldást nyerjen.
Ki ne hagyjátok!
A szerző Isteni városok-trilógiájában egy olyan világban járunk, ahol egykor istenek jártak a földön. A Kontinens népe imádta ezeket az isteneket, akik egy darabig háborúzgattak egymással, aztán inkább erejüket (többnyire) egyesítve az ismert világ leghatalmasabb népévé tették a kontinenslakókat, akik az isteni csodák segítségével uralmuk alá hajtották a tenger túloldalán fekvő Szajpurt és népét. A rabszolgasorba taszított szajpuriak azonban másfél évszázada fellázadtak, és vezetőjük arra is rájött, hogyan lehet megölni az isteneket. Azt ezt követő mészárlásban sorra elesett az istenek többsége, csodáik híján pedig az egykor virágzó Kontinens városai összeomlottak, a kontinenslakók az ipari forradalmat átélő Szajpur megszállása alatt találták magukat. (Tehát vigyázat: ebben a fantasyben autók, lőfegyverek és vonatok is felbukkannak!)
Valamikor itt kapcsolódunk be a történetbe a Lépcsők városában: az istenek bármiféle imádatát vagy említését tiltja a szajpuri vezetés a Kontinensen, azonban valamiért mégis Bulikovba, az istenek eltűnése után teljesen szétesett városba küldenek egy, az istenek természetét vizsgáló kutatót, aki azonban rejtélyes körülmények között meghal. Az ő halálának körülményeit hívatott felderíteni két szajpuri terepügynök, a könyvmoly Shara és Sigrud, a nagydarab északi verőlegény. A gyilkossági nyomozásból azonban hamarosan olyan kaland lesz, amelyben a fő kérdéssé az válik, hogy tényleg meghaltak-e az istenek.
Innentől a következő piros jelzésig spoileres leszek az első két könyvre!
Mert hát dehogy haltak meg azok az istenek. Vagy nem haltak meg annyira, mint azt az egykor elnyomott Szajpur szeretné. Az első könyvben Shara és Sigrud, valamint egy szajpuri tiszt, Turjin Mulaghesh megküzd két elhunytnak hitt istennel Bulikovban. A csata következményeként hamarosan Shara lesz a miniszterelnök, aki a Kontinens elnyomása helyett nyitást és közös fejlődést hirdet. A második könyvben évek múlva még mindig miniszterelnök, de már a bukás felé halad, a főszerepet pedig Mulaghesh és részben Sigrud viszi, akik megint belebotlanak egy nem teljesen halott istenbe Vúrtyasztán nyomorúságos városában, és annak rendje és módja szerint le is győzik azt.
Így érkezünk el a harmadik kötethez, a Csodák városához, amelyben ismét évekkel később járunk, és a főszereplőnk Sigrud, akinek a második kötet történései után menekülnie el kellett rejtőznie a hatóságok elől. Most is csak azért bújik elő, mert egy merénylő meggyilkolja az évek óta visszavonult életet élő, örökbefogadott gyermekét nevelő Sharát. Sigrud bosszút esküszik, és minden tehetségét latba vetve nyomozni kezd - és egy újabb természetfeletti fenyegetésre bukkan. Mit csinált Shara az elmúlt években? Miért kezdett óriási jótékonysági akcióba a Kontinens árva gyermekeinek védelmében? És miért vadászik ezekre a gyerekekre egy új, titokzatos szereplő, egy új isten, akinek a keze elér a szajpuri titkosszolgálathoz is?
Innentől nem vagyok spoileres a trilógia cselekményére.
Bennett trilógiájában annyi csodálatos dolog van, hogy nehéz összeszedni. Egyrészt profin ír, ez nem kérdés. Mindhárom kötet egy-egy izgalmas rejtély elé állított minket, és tökéletes ritmussal adagolta egyrészről a megfejtéseket, másrészről a remekül kivitelezett akciójeleneteket. Ehhez három egészen izgalmas szereplőt kínált nekünk - akik mind megkapták a főszerepet a trilógia egyes köteteiben, amelyek összesen három évtizedet ölelnek fel. Az egyes könyvek úgy épültek egymásra, hogy közben egymástól függetlenül is megállták a helyüket, a harmadik kötetben mégis egységes egésszé álltak össze: olyan egésszé, amelynek üzenete van.
Shara fogalmazza meg ezt röviden egy, a harmadik kötetben idézett levélben: “The older I get, the more I think human history is just combinations and recombinations of inequalities.” Saját fordításban: “Minél idősebb leszek, annál inkább gondolom azt, hogy az emberi történelem csak egyenlőtlenségek kombinációja és rekombinációja.” (Újra- és újravegyítése, így volt fordítva a könyvben.) A Kontinens az istenek segítsével uralkodik Szajpuron, aztán Szajpur az istenölő fegyver segítségével legyőzi az isteneket, és közel ugyanolyan kegyetlenül uralkodik a Kontinensen. Hogy lehet megtörni a szenvedés és a revansvágy ördögi körét? Meg lehet-e egyáltalán? Létezhet igazságos világ?
Egy átlagos fantasyt alapul véve Bennett arról is írhatott volna egy trilógiát ebben a világban, hogy a Kadzs százötven évvel hogyan győzi le az isteneket. Remek alapanyag: az elnyomott nép fia saját tehetségét kiaknázva lázadást indít, és isteneket öl: igazságot hoz a népének, ledönti a zsarnokságot. Bennett azonban ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy mi következik a győzelem után: igazságos világot tudnak-e teremteni az egykor elnyomottak? Mennyi időbe telik, amíg a történelem valóban változik, mi kell ahhoz, hogy a régi sérelmeket leküzdje két nép? A lövöldözések, robbanások, rejtélyek és gyilkosságok mögött azok a kérdések lapulnak, amelyek a való világban is elképesztő súllyal nehezednek a világra.
Ha engem kérdeztek, akkor ez az igazán dark és gritty fantasy: amikor szembesülünk a saját gyarlóságainkkal, és azt is az arcunkba mondják (vagy inkább mutatják), hogy a világ megváltoztatása, a hatalom birtoklása nem egyszerű műfaj. Nem egy ember fogja elérni egy hősies tettel, sőt: az az egy ember bele fog bukni, meg a következő is, meg a harmadik is, még ha jót is akar, és a hatalom nem is részegíti meg. Sőt, akkor bukik bele igazán. De közben mégis elérnek valamit, és talán szép lassan, idővel bekövetkezhet valamiféle pozitív változás.
Bennett mindezeket a súlyos kérdéseket és dilemmákat rendkívül alaposan és átgondoltan, teljes egészében a sorok között adja át nekünk, tanúságot adva komoly érzékenységéről és prózaírói ügyességéről. Mert a mondanivalót leszámítva is mind a három kötet olvasmányos, izgalmas, letehetetlen olvasmány, ahol minden karakter, különösképpen pedig Sigrud története gyönyörű ívet kap, ami az első kötettől az utolsóig épül, hogy aztán megható feloldást nyerjen.
Ki ne hagyjátok!
Comments
Post a Comment