Forradalmi kisokos – Robert A. Heinlein: The Moon is a Harsh Mistress
Egy túlnépesedő Föld; egy olyan holdbéli kolónia, ami leginkább Ausztrália, a még a brit korona uralma alá eső Amerika és a vadnyugat furcsa keveréke; és egy számítógép, ami öntudatra ébred. Innen indul el Robert A. Heinlein klasszikus sci-fije, a The Moon is a Harsh Mistress (magyarul: A Hold börtönében), hogy aztán felvázolja nekünk, miként is lehet elkezdeni, végigvinni és megnyerni egy forradalmat és egy szabadságharcot.
Sci-fi és politika – múlt héten az Azonnalinál vendégszerkesztettem, és adta magát a téma. Először a hazai politikusokat kérdeztem arról, hogy olvasnak-e sci-fit – egészen meglepő eredményekkel –, aztán másnap kitettünk egy listát olyan fantasztikus könyvekről, amelyek érdekelhetik a politikával foglalkozókat. Ott még csak említettem Heinlein könyvét, mert éppen a közepén jártam. Az elmúlt időszakban ez volt a sokadik Holdon játszódó olvasmányom, és az első Heinlein-regényem – valamiért nem számítottam rá, mikor elkezdtem, hogy a végére az egyik kedvencem lesz a könyv. (Mondjuk így: csak le akartam tudni egy Heinleint, de most már kíváncsi lettem rá.)
A történet szerint az emberiség kolóniát létesített a Holdon, ahová mindenféle elítélt és elüldözött embereket küldtek a köztörvényesektől a politikai bajkeverőkön át az ilyen vagy olyan okokból kitelepítettekig, hogy dolgozzanak. Az ítéletek letelte után aztán ezek az emberek és leszármazottaik itt maradtak – hiszen a Hold fizikai viszonyaihoz hozzászokott emberek csak nagy nehézségek árán térhetnének vissza Földre. Az ebből az alapállásból kiinduló társadalom egy helyi ügyeiben és szokásaiban szabad közösséget hozott létre, amely fölött egy földi szervezet uralkodik – de csak annyiban, hogy teljesítsék a gabonakvótát, amivel az egyre inkább éhező és túlnépesedő Földet táplálják.
A helyzet nem elviselhetetlen, de nem is jó. Mikor a helyi hatalomnak néha bedolgozó ügyes számítógépes technikus és szerelő Manuel Garcia O'Kelly-Davis rájön, hogy a kolónia pragmatikus ügyeit intéző számítógép öntudatra ébred, a dolgok megváltoznak. Mike, ahogy Mannie hívja a mesterséges intelligenciát, elküldi a férfit egy politikai gyűlésre, ahol aztán razziát tart a hatóság. Az egyik dolog vezet a másikhoz, végül kiderül, hogy a Hold társadalma súlyos veszélyben van: Mike kiszámolja, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor pár éven belül éhen fognak halni. Változásra van szükség. Mannie és társai, a földalatti mozgalomban tevékenykedő szépséges Wyoh, valamint az öreg hivatásos forradalmár de la Paz professzor kieszelnek egy tervet – és megnyerik hozzá Mike támogatását is.
Heinlein 1966-ban megjelent, 1967-ben Hugo-díjat érő regénye végigvezet minket az innentől kezdve kibomló eseményeken, amelyek, ha ügyesen játszanak főhőseink, elvezethetnek a Hold függetlenségéhez és egy új nemzet születéséhez. Mindeközben persze megismerkedünk a Holdon élők mindennapjaival, társadalmi szokásaival és egyebekkel – de a főszerep a politikáé: egy olyan forradalomé, ami jellegében leginkább a kommunista mozgalmakra emlékeztethet bennünket, elveiben azonban libertariánus, tehát a politikai spektrum másik oldalán helyezkedik el. A könyv nekem kicsit rokon Ursula K. Le Guin The Dispossessed című művével, amiről itt írtam, úgy, hogy a kettő sok tekintetben inkább ellentétpár. Egészen máshogy politikusak, egészen máshogy kezelik a szereplőket és a cselekményt és teljesen máshogy ugyan, de mindketten remekül írnak.
Hamar megszerettem a kötet nyelvezetét angolul, fogalmam sincs, hogy mennyire működhetett magyarul, azt nem forgattam. A karaktereket is azonnal megkedveltem és a Hold társadalmának bemutatása is izgalmas volt – ha nem is annyira színes és szagos mint Ian McDonald tavalyi Lunája, de legalább annyira érdekes. Ami engem teljesen bevonzott, az tényleg a politikai tartalom, a forradalom megszervezése és a politikai húzások – ügyesek, mocskosak, vagy a kettő együtt. Először a Holdon, aztán a Földön. Hogyan működik a propaganda? Hogyan érhetjük el a politikai céljainkat, és miért kell ehhez néha hazudni vagy túlozni? Végtelenül realista ez a könyv, és ez nagyon jól áll neki.
Ami külön érdekes, az az, ahogy az elején arról esik szó, hogy a hatalom előnye a forradalmárokkal szemben a gyors, szervezett és titkosított kommunikáció. Érdekes módon a Heinlein által leírt, Mike által irányított telefonos rendszer majdnem olyan, mintha az internetről beszélnénk – legalábbis olyan, ami a könyv világában internet híján kissé bonyolult, 2018-ban olvasva viszont felkiált az ember, hogy “hé, hát az internet pont ilyen!” Aztán valamiért mégsem csinálunk nem hogy forradalmakat, de politikai mozgalmakat se nagyon. Sőt, az internet egyre inkább megfojtja a politikai cselekvést, a demokráciát és a szabad sajtót.
Mondjuk nem ártana, ha az aktuális ügyünk mellé odaállna egy szupergyors és szuperokos mesterséges intelligencia, aki jó poénnak gondolja az egészet.
Sci-fi és politika – múlt héten az Azonnalinál vendégszerkesztettem, és adta magát a téma. Először a hazai politikusokat kérdeztem arról, hogy olvasnak-e sci-fit – egészen meglepő eredményekkel –, aztán másnap kitettünk egy listát olyan fantasztikus könyvekről, amelyek érdekelhetik a politikával foglalkozókat. Ott még csak említettem Heinlein könyvét, mert éppen a közepén jártam. Az elmúlt időszakban ez volt a sokadik Holdon játszódó olvasmányom, és az első Heinlein-regényem – valamiért nem számítottam rá, mikor elkezdtem, hogy a végére az egyik kedvencem lesz a könyv. (Mondjuk így: csak le akartam tudni egy Heinleint, de most már kíváncsi lettem rá.)
A történet szerint az emberiség kolóniát létesített a Holdon, ahová mindenféle elítélt és elüldözött embereket küldtek a köztörvényesektől a politikai bajkeverőkön át az ilyen vagy olyan okokból kitelepítettekig, hogy dolgozzanak. Az ítéletek letelte után aztán ezek az emberek és leszármazottaik itt maradtak – hiszen a Hold fizikai viszonyaihoz hozzászokott emberek csak nagy nehézségek árán térhetnének vissza Földre. Az ebből az alapállásból kiinduló társadalom egy helyi ügyeiben és szokásaiban szabad közösséget hozott létre, amely fölött egy földi szervezet uralkodik – de csak annyiban, hogy teljesítsék a gabonakvótát, amivel az egyre inkább éhező és túlnépesedő Földet táplálják.
A helyzet nem elviselhetetlen, de nem is jó. Mikor a helyi hatalomnak néha bedolgozó ügyes számítógépes technikus és szerelő Manuel Garcia O'Kelly-Davis rájön, hogy a kolónia pragmatikus ügyeit intéző számítógép öntudatra ébred, a dolgok megváltoznak. Mike, ahogy Mannie hívja a mesterséges intelligenciát, elküldi a férfit egy politikai gyűlésre, ahol aztán razziát tart a hatóság. Az egyik dolog vezet a másikhoz, végül kiderül, hogy a Hold társadalma súlyos veszélyben van: Mike kiszámolja, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor pár éven belül éhen fognak halni. Változásra van szükség. Mannie és társai, a földalatti mozgalomban tevékenykedő szépséges Wyoh, valamint az öreg hivatásos forradalmár de la Paz professzor kieszelnek egy tervet – és megnyerik hozzá Mike támogatását is.
Heinlein 1966-ban megjelent, 1967-ben Hugo-díjat érő regénye végigvezet minket az innentől kezdve kibomló eseményeken, amelyek, ha ügyesen játszanak főhőseink, elvezethetnek a Hold függetlenségéhez és egy új nemzet születéséhez. Mindeközben persze megismerkedünk a Holdon élők mindennapjaival, társadalmi szokásaival és egyebekkel – de a főszerep a politikáé: egy olyan forradalomé, ami jellegében leginkább a kommunista mozgalmakra emlékeztethet bennünket, elveiben azonban libertariánus, tehát a politikai spektrum másik oldalán helyezkedik el. A könyv nekem kicsit rokon Ursula K. Le Guin The Dispossessed című művével, amiről itt írtam, úgy, hogy a kettő sok tekintetben inkább ellentétpár. Egészen máshogy politikusak, egészen máshogy kezelik a szereplőket és a cselekményt és teljesen máshogy ugyan, de mindketten remekül írnak.
Hamar megszerettem a kötet nyelvezetét angolul, fogalmam sincs, hogy mennyire működhetett magyarul, azt nem forgattam. A karaktereket is azonnal megkedveltem és a Hold társadalmának bemutatása is izgalmas volt – ha nem is annyira színes és szagos mint Ian McDonald tavalyi Lunája, de legalább annyira érdekes. Ami engem teljesen bevonzott, az tényleg a politikai tartalom, a forradalom megszervezése és a politikai húzások – ügyesek, mocskosak, vagy a kettő együtt. Először a Holdon, aztán a Földön. Hogyan működik a propaganda? Hogyan érhetjük el a politikai céljainkat, és miért kell ehhez néha hazudni vagy túlozni? Végtelenül realista ez a könyv, és ez nagyon jól áll neki.
Ami külön érdekes, az az, ahogy az elején arról esik szó, hogy a hatalom előnye a forradalmárokkal szemben a gyors, szervezett és titkosított kommunikáció. Érdekes módon a Heinlein által leírt, Mike által irányított telefonos rendszer majdnem olyan, mintha az internetről beszélnénk – legalábbis olyan, ami a könyv világában internet híján kissé bonyolult, 2018-ban olvasva viszont felkiált az ember, hogy “hé, hát az internet pont ilyen!” Aztán valamiért mégsem csinálunk nem hogy forradalmakat, de politikai mozgalmakat se nagyon. Sőt, az internet egyre inkább megfojtja a politikai cselekvést, a demokráciát és a szabad sajtót.
Mondjuk nem ártana, ha az aktuális ügyünk mellé odaállna egy szupergyors és szuperokos mesterséges intelligencia, aki jó poénnak gondolja az egészet.
Comments
Post a Comment