5+1 regény, ami fontos volt... Szélesi Sándornak!
5+1 című sorozatomban kétheti rendszerességgel megkérek egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerzőt, szerkesztőt, fordítót, bloggert, stb., hogy meséljen öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről. Második rész.
Rettenetesen nehéz volt csupán hat könyvet kiválasztani a múltból, mert ennél sokkal-sokkal több van, mind sci-fi, mind egyéb tematikájú irodalmi alkotás, amely hatást gyakorolt rám az elmúlt évtizedekben. A vicces az, hogy nem csak azzal, hogy tetszett, hanem néha azzal is, hogy nem tetszett, sőt, kifejezetten zavart. Jacek Dukaj könyvéről, az Extensáról például nem tudom a mai napig eldönteni, hogy tetszik vagy nem tetszik… arról már nem is merek beszélni, hogy szeretem vagy nem szeretem. De persze nagy nehezen kiválasztottam öt plusz egy könyvet, ami fontos (volt) nekem az életem egyes szakaszaiban. Itt a listám:
1. Francis Carsac: Sehollakók
Az első sci-fi regény volt, amit tizennégy évesen egy vándortábor után, 1983-ban kézbe vettem. Egy esti, tábortűz körüli beszélgetés keltette fel a figyelmemet a tudományos-fantasztikum iránt, majd amikor hazaértem a táborból, átböngésztem a családi könyvtárat sci-fik után, és megtaláltam a Sehollakókat. Szerintem senki nem tudta, hogy ott van, rejtély hogyan került oda… Szóval teljesen véletlenül lett ez a regény az én „belépő könyvem”, és azt hiszem, jobbal nem is kezdhettem volna a műfajjal való ismerkedést. (Az addigi, sci-fi olvasmányaim inkább ifjúsági regényeknek tekinthetők, a Halló, itt Mátyás király, A kétéltű ember, A szökevény robot… stb.) Carsac regényében egy földi ember, egyetlen egy földi ember elkerül egy idegen bolygóra, ahol egy nagyon másmilyen, békés civilizáció fogadja, amely veszélyben van, mert támadás fenyegeti, egy mislix nevű idegen faj felől. Ma már nem is emlékszem teljes egészében a történetre, csak arra, hogy rettentő közel éreztem magamhoz, megragadott a gondolatisága és a hangulata.
Kis kiegészítésként hadd tegyem hozzá, hogy ugyanekkor az első sci-fi novellám, amit olvastam, az Henry Kuttner Vasfedezet című írása volt, mert hogy a vándortábor után két Galaktika-számot is felfedeztem a családi könyvespolcok egyikén. Szóval így kezdődött...
2. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
Közel hetven éves novelláskötetről van szó, de sosem unom meg, egészben vagy csak novellánként, de mindig előveszem, mert ezek az írások egyszerre játékosak és szívhez szólóak, gyönyörűek és fájdalmasak, letisztultak, irodalmiak… és sci-fik. Megérintik az embert. Hozzáteszem: amúgy is imádom az észak-amerikai elbeszélők 20. századi, harmincas-negyvenes években született novelláit, a célratörő, karakterközpontú elbeszélői stílust, a kemény, éles kontúrokat, amiket a szöveg húz a felskiccelt világban, és az érzékenységet, amivel az emberi létet ábrázolja. A Marsbéli krónikák ugyanez sci-fiben, kihagyhatatlan és utolérhetetlen klasszikus. Valahonnan innen ered az, hogy én mit tartok a tudományos-fantasztikus irodalomban (is) a legfontosabbnak, és hogy mire törekszem az írás során.
Az érdekes az, ugye, hogy ezeknél a novelláknál el lehet engedni a tudományosságot, hiszen mindannyian ismerjük a valódi marsi viszonyokat. Nem az a lényeg, van-e levegő a Marson, voltak-e csatornák és civilizációk. Nem lényegesek az űreszközök sem, amikkel a novelláskötet szereplői oda eljutottak. A történetek és az emberek fontosak benne. Ezért lehet újra és újra elővenni...
3. Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Leszögezem, hogy bár a Tigris-tigris jó regény, korántsem a legjobbak közül való, de amit Bester a végén a történettel és a szöveggel csinál, az zseniális. Most utána néztem, ez is az ötvenes években született, alig pár évvel a Marsbéli krónikák után, innen nézve viszont az időtállósága csodálnivaló. Tulajdonképpen bosszútörténet egy remek karakterrel és jó ötletekkel – a jauntolás például egy életre megragadt bennem, de szerintem mindenkiben, aki olvasta ezt a regényt.
Itt tartozom egy vallomással: gyerekkoromban villámcsapás ért, és a kórház felé tartva az első emlékeim az érzékszerveim összekeveredéséről szólnak. Bester regényének vége talán ezért is volt rám akkora hatással, meg persze azért, mert egy író, amikor keresi a szavakat, képeket lát maga előtt, így aztán miért ne lehetne a szavaknak is formájuk? Ez a játékosság köszön vissza a Csillagfényszövők című regényem végén, bevallom, nem kis mértékben Bester hatására. Ha nekiállok megint éveket számolni, akkor bizony ez közel harminc évig kísért gondolatban, míg kiírhattam magamból...
4. Harrison Fawcett: Hogyan legyünk Sherlock Holmes?
Bár a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? csupán egy elbeszélés, de a Brett Shaw-sorozat részeként (a többi regénnyel csokorba fogva) talán ide illik. 1998-ban jelent meg, pontosan húsz éve A galaxis őrzői antológiában. Fonyódi Tibor űroperett hőse megihletett (és a többi hazai sci-fi írót nézve másokat is, kit egy-két írás erejéig, kit hosszabb időre), és kedvet kaptam a könnyedebb, kalandosabb regények írásához, mire fel megalkottam a magam kissé kiszámíthatatlan hősét, York Ketchikant. Akkor még nem tudtam, hogy egy évre rá a két sorozat összeolvadásából egy ma már több mint húsz kötetes space opera sorozat kerekedik ki – ez lenne ugye a Mysterious Universe. Ugyanaz a galaxis, ugyanaz a jövő; bár míg Tibor megközelítése alapvetően misztikus, az én megközelítésem mitikus inkább…
Szóval a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? alapvetően megváltoztatta az írói terveimet, és elvitt egy olyan irányba, amely szerzőként írás közben engem is határozottan szórakoztat. Ketchikan persze nem olyan, mint Brett Shaw, nem is lehet olyan. Shaw igazi katona, IV. von Anstetten démoncsászár feketecsuklyás praetoriánus ezredese, keményen és céltudatosan reagál a veszélyes és kegyetlen világ fenyegetéseire, a sárkánykinézetű megairák által uralt galaxisban. Shaw kétség nélkül a magyar sci-fi irodalom legkeményebb fenegyereke.
5. Charles Stross: Accelerando
Tudomány, fantázia és humor, kellő intelligenciával és merészséggel előadva – Stross poszthumán regénye számomra a legutóbbi idők egyik legelgondolkodtatóbb, ugyanakkor legszórakoztatóbb alkotása. Nem könnyű, de briliáns! Iszonyatosan sokat változott a világ a Sehollakók, illetve hát a nyolcvanas évek eleje óta, és ezzel együtt a sci-fi is, és én is. Az intellektuális játék, amit a műfaj/tematika hajdanán elsődlegesen jelentett számomra, még motivál persze, amikor írok, és keresem a regényekben, amikor olvasok, de egyre nagyobb szerepet kap a mondanivaló, egyre fontosabb az ötlet mellett a rejtett írói szándék, a sorok közötti vallomás – az enyém vagy más íróké – felderítése.
Muszáj, hogy a regény szóljon valamiről, hogy ne csak ötletek tárháza legyen, hanem egyetlen kerek egész, olyan irodalmi alkotás, amely céllal és lelkiismerettel is rendelkezik.
Stross regénye nagyon messzire visz, és nagyon sok végiggondolandó vetülete van. Amikor szerkesztőként az Ad Astrához kerültem, eredetileg nem ezt a regényt néztem ki a szerző első ott megjelenő könyvének, de nagyon nem bántam meg, hogy végül az Accelerando jött ki. Azzal együtt is élveztem, hogy így, amikor eljutott hozzám a magyar szöveg, akkor munkaként kaptam meg, és aki olvasta, az tudja, hogy nem akármilyen szöveg! Kezdőknek semmiképpen nem ajánlott ez a szingularitás felé vezető út, és haladóknak is csak mély lélegzetvétellel.
+ 1. Ernest Hemingway: Vándorünnep
Ez a plusz egy a legnehezebb, mert számos regény van, ami hatással volt rám. Értelemszerűen az ember különböző életszakaszaiban más és más irodalmi alkotások találják meg az utat a lelkéhez, de a Vándorünnep lassan harminc éve elkísér. Először sorkatonaként került a kezembe, el is lopták az ágyamról, mielőtt a végére jutottam volna. Utána hosszú ideig hajtottam (ne feledjük: a nyolcvanas években nem létezett internetes könyvrendelés, ahol laktam, Veszprémben pedig mindösszesen egyetlen antikvárium volt), s talán ennek köszönhető, hogy utána valahányszor megláttam, mindig megvettem. Most is jó pár példányom van belőle…
A könyv Hemingway 1921-26 között Párizsban töltött éveiről szól, kávéházakról ismert emberekről, írásról; semmi különleges, csak a párizsi mindennapok egy író szemével. Jóval később, az ötvenes évek végén írta, amikor már Kubában tartózkodott, tehát ezt a vékonyka kis kötetet belengi a visszaemlékezések bája, és egyfajta nosztalgikus szeretet. Ugyanakkor gyönyörűen, hangulatosan van megírva, és olvasás közben az ember ott találja magát egy letűnt kor utcáin, franciák és megannyi náció között. Minden mondata lebeg, és felemel ebbe a lebegésbe.
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró, az SFportal szerkesztője, a weboldala itt van, könyveit itt csekkolhatjátok. Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon, az 5+1 sorozatot pedig ezen a címkén.
*
Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) írása
Rettenetesen nehéz volt csupán hat könyvet kiválasztani a múltból, mert ennél sokkal-sokkal több van, mind sci-fi, mind egyéb tematikájú irodalmi alkotás, amely hatást gyakorolt rám az elmúlt évtizedekben. A vicces az, hogy nem csak azzal, hogy tetszett, hanem néha azzal is, hogy nem tetszett, sőt, kifejezetten zavart. Jacek Dukaj könyvéről, az Extensáról például nem tudom a mai napig eldönteni, hogy tetszik vagy nem tetszik… arról már nem is merek beszélni, hogy szeretem vagy nem szeretem. De persze nagy nehezen kiválasztottam öt plusz egy könyvet, ami fontos (volt) nekem az életem egyes szakaszaiban. Itt a listám:
1. Francis Carsac: Sehollakók
Az első sci-fi regény volt, amit tizennégy évesen egy vándortábor után, 1983-ban kézbe vettem. Egy esti, tábortűz körüli beszélgetés keltette fel a figyelmemet a tudományos-fantasztikum iránt, majd amikor hazaértem a táborból, átböngésztem a családi könyvtárat sci-fik után, és megtaláltam a Sehollakókat. Szerintem senki nem tudta, hogy ott van, rejtély hogyan került oda… Szóval teljesen véletlenül lett ez a regény az én „belépő könyvem”, és azt hiszem, jobbal nem is kezdhettem volna a műfajjal való ismerkedést. (Az addigi, sci-fi olvasmányaim inkább ifjúsági regényeknek tekinthetők, a Halló, itt Mátyás király, A kétéltű ember, A szökevény robot… stb.) Carsac regényében egy földi ember, egyetlen egy földi ember elkerül egy idegen bolygóra, ahol egy nagyon másmilyen, békés civilizáció fogadja, amely veszélyben van, mert támadás fenyegeti, egy mislix nevű idegen faj felől. Ma már nem is emlékszem teljes egészében a történetre, csak arra, hogy rettentő közel éreztem magamhoz, megragadott a gondolatisága és a hangulata.
Kis kiegészítésként hadd tegyem hozzá, hogy ugyanekkor az első sci-fi novellám, amit olvastam, az Henry Kuttner Vasfedezet című írása volt, mert hogy a vándortábor után két Galaktika-számot is felfedeztem a családi könyvespolcok egyikén. Szóval így kezdődött...
2. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
Közel hetven éves novelláskötetről van szó, de sosem unom meg, egészben vagy csak novellánként, de mindig előveszem, mert ezek az írások egyszerre játékosak és szívhez szólóak, gyönyörűek és fájdalmasak, letisztultak, irodalmiak… és sci-fik. Megérintik az embert. Hozzáteszem: amúgy is imádom az észak-amerikai elbeszélők 20. századi, harmincas-negyvenes években született novelláit, a célratörő, karakterközpontú elbeszélői stílust, a kemény, éles kontúrokat, amiket a szöveg húz a felskiccelt világban, és az érzékenységet, amivel az emberi létet ábrázolja. A Marsbéli krónikák ugyanez sci-fiben, kihagyhatatlan és utolérhetetlen klasszikus. Valahonnan innen ered az, hogy én mit tartok a tudományos-fantasztikus irodalomban (is) a legfontosabbnak, és hogy mire törekszem az írás során.
Az érdekes az, ugye, hogy ezeknél a novelláknál el lehet engedni a tudományosságot, hiszen mindannyian ismerjük a valódi marsi viszonyokat. Nem az a lényeg, van-e levegő a Marson, voltak-e csatornák és civilizációk. Nem lényegesek az űreszközök sem, amikkel a novelláskötet szereplői oda eljutottak. A történetek és az emberek fontosak benne. Ezért lehet újra és újra elővenni...
3. Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Leszögezem, hogy bár a Tigris-tigris jó regény, korántsem a legjobbak közül való, de amit Bester a végén a történettel és a szöveggel csinál, az zseniális. Most utána néztem, ez is az ötvenes években született, alig pár évvel a Marsbéli krónikák után, innen nézve viszont az időtállósága csodálnivaló. Tulajdonképpen bosszútörténet egy remek karakterrel és jó ötletekkel – a jauntolás például egy életre megragadt bennem, de szerintem mindenkiben, aki olvasta ezt a regényt.
Itt tartozom egy vallomással: gyerekkoromban villámcsapás ért, és a kórház felé tartva az első emlékeim az érzékszerveim összekeveredéséről szólnak. Bester regényének vége talán ezért is volt rám akkora hatással, meg persze azért, mert egy író, amikor keresi a szavakat, képeket lát maga előtt, így aztán miért ne lehetne a szavaknak is formájuk? Ez a játékosság köszön vissza a Csillagfényszövők című regényem végén, bevallom, nem kis mértékben Bester hatására. Ha nekiállok megint éveket számolni, akkor bizony ez közel harminc évig kísért gondolatban, míg kiírhattam magamból...
4. Harrison Fawcett: Hogyan legyünk Sherlock Holmes?
Bár a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? csupán egy elbeszélés, de a Brett Shaw-sorozat részeként (a többi regénnyel csokorba fogva) talán ide illik. 1998-ban jelent meg, pontosan húsz éve A galaxis őrzői antológiában. Fonyódi Tibor űroperett hőse megihletett (és a többi hazai sci-fi írót nézve másokat is, kit egy-két írás erejéig, kit hosszabb időre), és kedvet kaptam a könnyedebb, kalandosabb regények írásához, mire fel megalkottam a magam kissé kiszámíthatatlan hősét, York Ketchikant. Akkor még nem tudtam, hogy egy évre rá a két sorozat összeolvadásából egy ma már több mint húsz kötetes space opera sorozat kerekedik ki – ez lenne ugye a Mysterious Universe. Ugyanaz a galaxis, ugyanaz a jövő; bár míg Tibor megközelítése alapvetően misztikus, az én megközelítésem mitikus inkább…
Szóval a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? alapvetően megváltoztatta az írói terveimet, és elvitt egy olyan irányba, amely szerzőként írás közben engem is határozottan szórakoztat. Ketchikan persze nem olyan, mint Brett Shaw, nem is lehet olyan. Shaw igazi katona, IV. von Anstetten démoncsászár feketecsuklyás praetoriánus ezredese, keményen és céltudatosan reagál a veszélyes és kegyetlen világ fenyegetéseire, a sárkánykinézetű megairák által uralt galaxisban. Shaw kétség nélkül a magyar sci-fi irodalom legkeményebb fenegyereke.
5. Charles Stross: Accelerando
Tudomány, fantázia és humor, kellő intelligenciával és merészséggel előadva – Stross poszthumán regénye számomra a legutóbbi idők egyik legelgondolkodtatóbb, ugyanakkor legszórakoztatóbb alkotása. Nem könnyű, de briliáns! Iszonyatosan sokat változott a világ a Sehollakók, illetve hát a nyolcvanas évek eleje óta, és ezzel együtt a sci-fi is, és én is. Az intellektuális játék, amit a műfaj/tematika hajdanán elsődlegesen jelentett számomra, még motivál persze, amikor írok, és keresem a regényekben, amikor olvasok, de egyre nagyobb szerepet kap a mondanivaló, egyre fontosabb az ötlet mellett a rejtett írói szándék, a sorok közötti vallomás – az enyém vagy más íróké – felderítése.
Muszáj, hogy a regény szóljon valamiről, hogy ne csak ötletek tárháza legyen, hanem egyetlen kerek egész, olyan irodalmi alkotás, amely céllal és lelkiismerettel is rendelkezik.
Stross regénye nagyon messzire visz, és nagyon sok végiggondolandó vetülete van. Amikor szerkesztőként az Ad Astrához kerültem, eredetileg nem ezt a regényt néztem ki a szerző első ott megjelenő könyvének, de nagyon nem bántam meg, hogy végül az Accelerando jött ki. Azzal együtt is élveztem, hogy így, amikor eljutott hozzám a magyar szöveg, akkor munkaként kaptam meg, és aki olvasta, az tudja, hogy nem akármilyen szöveg! Kezdőknek semmiképpen nem ajánlott ez a szingularitás felé vezető út, és haladóknak is csak mély lélegzetvétellel.
+ 1. Ernest Hemingway: Vándorünnep
Ez a plusz egy a legnehezebb, mert számos regény van, ami hatással volt rám. Értelemszerűen az ember különböző életszakaszaiban más és más irodalmi alkotások találják meg az utat a lelkéhez, de a Vándorünnep lassan harminc éve elkísér. Először sorkatonaként került a kezembe, el is lopták az ágyamról, mielőtt a végére jutottam volna. Utána hosszú ideig hajtottam (ne feledjük: a nyolcvanas években nem létezett internetes könyvrendelés, ahol laktam, Veszprémben pedig mindösszesen egyetlen antikvárium volt), s talán ennek köszönhető, hogy utána valahányszor megláttam, mindig megvettem. Most is jó pár példányom van belőle…
A könyv Hemingway 1921-26 között Párizsban töltött éveiről szól, kávéházakról ismert emberekről, írásról; semmi különleges, csak a párizsi mindennapok egy író szemével. Jóval később, az ötvenes évek végén írta, amikor már Kubában tartózkodott, tehát ezt a vékonyka kis kötetet belengi a visszaemlékezések bája, és egyfajta nosztalgikus szeretet. Ugyanakkor gyönyörűen, hangulatosan van megírva, és olvasás közben az ember ott találja magát egy letűnt kor utcáin, franciák és megannyi náció között. Minden mondata lebeg, és felemel ebbe a lebegésbe.
*
Szélesi Sándor író, szerkesztő, forgatókönyvíró, az SFportal szerkesztője, a weboldala itt van, könyveit itt csekkolhatjátok. Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon, az 5+1 sorozatot pedig ezen a címkén.
Comments
Post a Comment