Sötétben tapogatózni – Ellen Datlow (szerk.): Sötétség
Miközben a sci-fi és a fantasy kapcsán itthon sokszor beszélgetünk arról, hogy a történeti korpusz sok szempontból elég hiányos (és nagyrészt az is marad), a horrorral kapcsolatban ha lehet, még súlyosabb a helyzet. Vannak szerzők, akik megjelentek itthon majdnem teljes életművükkel, aztán vannak, akik töredékesen, és vannak - a legtöbben - akik sehogy. Mivel elkezdett érdekelni tavaly a horror és a weird, egyre inkább szembesültem ezzel a problémával, ami számomra mondjuk nem nagy probléma, mivel olvasok angolul. A tájékozódás azonban elég nehézkes, a zsáner hazai feldolgozása közvetítői oldalról (történeti áttekintések, listák) jóval le van maradva a spekulatív irodalom egyéb ágaitól.
Mintha csak az én új irányú érdeklődéseimet szerette volna kiszolgálni, és a fenti problémára kicsit válaszolni, a Gabo SFF tavaly év végén váratlanul kiadta a Sötétség című horrorantológiát, amelyben az ismert és elismert szerkesztő, Ellen Datlow huszonöt modern (1985 utáni) horrornovellát gyűjtött össze. Ez elsőre éppen úgy hangzik, mint amire most nekem szükségem van: itt egy új zsáner, amit nem igazán ismerek, és íme, itt van huszonöt szerző, akik fontos szerzők voltak az elmúlt évtizedekben.
A Sötétség azonban végül egészen más módon volt hasznos nekem a horror feltérképezésében, mint számítottam rá. Ez tényleg egy sokszínű seregszemle, ami egy rendkívül sokszínű zsáner sokféle megközelítési módját tárja elénk. Ebből adódóan szinte biztos vagyok benne, hogy kevés olyan ember lesz, akinek akár a novellák többsége tetszeni fog. (Ez talán ilyen antológiák esetében elkerülhetetlen.) Nekem azért volt hasznos, mert nagyjából ráéreztem, hogy mi az, ami engem kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekel a horror területén; illetve mi az, ami kifejezetten tetszik. Inkább az utóbbiakról szólok.
Itt olvastam először akármit Clive Barkertől: a Jacqueline Ess akarata és végső akarata után egyértelműen kíváncsi vagyok Barkerre, fogok tőle olvasni idén mást is. George R. R. Martin itt megjelent novelláját már az Álomdalokban olvastam, ott is nagyon tetszett. Pat Cadigan Erő és Passió című novellája úgy csavarja ki a vámpíros tematikát, hogy egészen megbabonázott vele. Bár egyéb szempontokból nem teljesen volt kielégítő, Kathe Koja novellájának a stílusa megyőzött arról, hogy szeretnék olvasni tőle mást is.
Teljesen meglepett, hogy mennyire lekötött Stephen King novellája, A csattogó fogsor. Eddig csupán a A ragyogást olvastam Kingtől, azt se mostanában, ez a novella viszont annak ellenére győzött meg, hogy nem volt egy igazán súlyos darab - mégsem tudtam letenni, amíg vége nem lett. Kénytelen leszek többet olvasni Kingtől is. Poppy Z. Brite és Elizabeth Hand egymás után sokkoltak két remek novellával: az előbbiben Kalkuttában járunk egy zombijárvány kellős közepén; az utóbbiban pedig egy legjobb napjain túllévő zenész fizeti meg sikerének árát.
A kötet második feléből érdekesnek találtam még Kelly Link novelláját, ami egész furcsa fénytörésben tár elénk egy kísértetjárta házat; Neil Gaiman stroboszkópként villogó, gyorsan futó novelláját; aztán kifejezetten sokkoló volt a csavar Terry Dowling Öltés című novellájának végén, ami egy csapásra az egyik kedvencem lett a kötetből; végül egészen kellemes módon volt kiakasztó az utolsó darab Joe Hilltől, ahol az Alice Csodaországban elemei keveredtek egy furcsa család vidéki útjával.
A többi novellát sem találtam rossznak, legfeljebb kicsit unalmasnak, vagy olyannak, ami nem olyan irányból közelíti meg a horrort, ami engem érdekelne. Szóval “best of” kötetnek bizonyos megkötésekkel lehet csak felfogni a Sötétséget, és hát nem is feltétlenül annak készült, nincs ez így kimondva. A zsánerben tapogatózáshoz, nevek kijegyzeteléséhez és a felvillanó stílusok megismeréséhez viszont tökéletes.
Mintha csak az én új irányú érdeklődéseimet szerette volna kiszolgálni, és a fenti problémára kicsit válaszolni, a Gabo SFF tavaly év végén váratlanul kiadta a Sötétség című horrorantológiát, amelyben az ismert és elismert szerkesztő, Ellen Datlow huszonöt modern (1985 utáni) horrornovellát gyűjtött össze. Ez elsőre éppen úgy hangzik, mint amire most nekem szükségem van: itt egy új zsáner, amit nem igazán ismerek, és íme, itt van huszonöt szerző, akik fontos szerzők voltak az elmúlt évtizedekben.
A Sötétség azonban végül egészen más módon volt hasznos nekem a horror feltérképezésében, mint számítottam rá. Ez tényleg egy sokszínű seregszemle, ami egy rendkívül sokszínű zsáner sokféle megközelítési módját tárja elénk. Ebből adódóan szinte biztos vagyok benne, hogy kevés olyan ember lesz, akinek akár a novellák többsége tetszeni fog. (Ez talán ilyen antológiák esetében elkerülhetetlen.) Nekem azért volt hasznos, mert nagyjából ráéreztem, hogy mi az, ami engem kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekel a horror területén; illetve mi az, ami kifejezetten tetszik. Inkább az utóbbiakról szólok.
Itt olvastam először akármit Clive Barkertől: a Jacqueline Ess akarata és végső akarata után egyértelműen kíváncsi vagyok Barkerre, fogok tőle olvasni idén mást is. George R. R. Martin itt megjelent novelláját már az Álomdalokban olvastam, ott is nagyon tetszett. Pat Cadigan Erő és Passió című novellája úgy csavarja ki a vámpíros tematikát, hogy egészen megbabonázott vele. Bár egyéb szempontokból nem teljesen volt kielégítő, Kathe Koja novellájának a stílusa megyőzött arról, hogy szeretnék olvasni tőle mást is.
Teljesen meglepett, hogy mennyire lekötött Stephen King novellája, A csattogó fogsor. Eddig csupán a A ragyogást olvastam Kingtől, azt se mostanában, ez a novella viszont annak ellenére győzött meg, hogy nem volt egy igazán súlyos darab - mégsem tudtam letenni, amíg vége nem lett. Kénytelen leszek többet olvasni Kingtől is. Poppy Z. Brite és Elizabeth Hand egymás után sokkoltak két remek novellával: az előbbiben Kalkuttában járunk egy zombijárvány kellős közepén; az utóbbiban pedig egy legjobb napjain túllévő zenész fizeti meg sikerének árát.
A kötet második feléből érdekesnek találtam még Kelly Link novelláját, ami egész furcsa fénytörésben tár elénk egy kísértetjárta házat; Neil Gaiman stroboszkópként villogó, gyorsan futó novelláját; aztán kifejezetten sokkoló volt a csavar Terry Dowling Öltés című novellájának végén, ami egy csapásra az egyik kedvencem lett a kötetből; végül egészen kellemes módon volt kiakasztó az utolsó darab Joe Hilltől, ahol az Alice Csodaországban elemei keveredtek egy furcsa család vidéki útjával.
A többi novellát sem találtam rossznak, legfeljebb kicsit unalmasnak, vagy olyannak, ami nem olyan irányból közelíti meg a horrort, ami engem érdekelne. Szóval “best of” kötetnek bizonyos megkötésekkel lehet csak felfogni a Sötétséget, és hát nem is feltétlenül annak készült, nincs ez így kimondva. A zsánerben tapogatózáshoz, nevek kijegyzeteléséhez és a felvillanó stílusok megismeréséhez viszont tökéletes.
Comments
Post a Comment