Hét remek fantasztikus könyv, amit idén olvastam

Idén végre lett időm foglalkozni a fantasztikus műfajok klasszikusaival is, sőt. Az olvasmánylistára felvésett több tucat klasszikus sci-fi és fantasy mellé sikeresen felsorakozotott még pár tucat horror és weird regény illetve novelláskötet is. Egyelőre nem sokat abszolváltam, de az új olvasási rendszerem elvileg majd orvosolja ezt is. Most pedig pár szó az idei kedvenceimről, amelyek valószínűleg csak nekem számítottak újdonságnak.

*

Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben (1992)

Az Ad Astra idén már tényleg minden raktárban megmaradt könyvet fillérekért hajigált az emberek után, így én is beszereztem jópárat; de Vernor Vinge klasszikusát már tavaly karácsonyra megkaptam négy másik könyvvel együtt. (Tiszteletteljes említés jár ezek közül Greg Egan Diaszpórájának, amit szintén idén olvastam.) A Tűz lobban a mélyben lassan építkező, néha kissé unalmas, ugyanakkor lenyűgöző űropera volt, amiben leginkább talán a galaxis szerkezete volt emlékezetes: ugye Vinge elképzelése szerint a különféle zónákban különbözőképp működik a fizika. Itt írtam róla bővebben.

Neil Gaiman: Sosehol (1996)

Kicsit későn kaptam fel a Neil Gaiman-vonatra: talán az Óceán az út végén volt az első, amit olvastam tőle, aztán szép sorban elfogyasztottam a három novelláskötetet, az Amerikai isteneket és a Sandmant, és nyilván le voltam nyűgözve. Neil Gaimant nem lehet túlbecsülni. A Sandmant nem olvastam végig, de idén elölről kezdtem az egészet, és döbbenten állok, mennyire tökéletes ez a képregénysorozat. De van még mit pótolni Gaimannel kapcsolatban, és ezek közül a legfontosabbnak a Soseholt éreztem. Nem kellett csalódnom, ez a klasszikus urban fantasy egy nem túl bonyolult, de minden ízében remek sztori, nagyon szerettem, de nem írtam róla sehová. Felkészül a polcon sorakozó Coraline és a Csillagpor, meg a Temető könyve, meg persze bármi, amit ez az ember kiad a kezéből jövőre.

T. E. D. Klein: Dark Gods (1985)

Veres Attila javaslatára vágtam bele T. E. D. Klein kötetébe, és ez lett az egyik kedvenc idei olvasmányom: négy novella található ebben a könyvben, én pedig hozzácsaptam még egy ismert művét. Klein remek stílusban hozza ránk a frászt, de csak szép lassan, ráérős tempóban. Pontosan tudjuk, hogy valami ijesztő dolog fog történni, de az csak lassan szivárog be a lapokra. Imádtam mindegyiket egytől egyig. Az élményről itt írtam bővebben, a visszavonult életet élő, nem nagyon sokat író szerzőről pedig itt írt Farkas Balázs. Én csak annyit mondok, hogy olvassatok T. E. D. Kleint, de csak ha bátrak vagytok.

Lisa Tuttle: A Nest of Nightmares (1986)

És ha még bátrabbak vagytok, olvassatok Lisa Tuttle-t. Ezt a kötetet is Attila ajánlotta; ez is egy novelláskötet, és ez is horror/weird témájú, csak ha lehet, még Kleinnél is keményebb. Tuttle főhősei minden esetben nők, minden esetben valami kegyetlenül szörnyű helyzettel/dologgal szembesülnek - olyan helyzetekkel és dolgokkal, amelyek valójában mind-mind a valódi életünk legmélyebbre temetett, legkeményebb dilemmáiról szólnak. Nem egyszer félre kellett tennem ezt a könyvet, mert amennyire jól ír Tuttle, annyira kikészíti az embert minden egyes sztori. Nagyon jó cucc, de csak erős idegzetűeknek. Itt írtam róla.

Ursula K. Le Guin: The Dispossessed (1974)

Új szerelmem, Ursula K. Le Guin. A veterán írónőtől tavaly olvastam A sötétség balkezét, idén pedig a Haini-ciklus másik díjnyertes darabjára, a Kisemmizettekre fizettem be, erre is angolul, mert a fordításokban már nem bízom. A holdra költöztetett anarchista utópiából a bolygón tort ülő kapitalista disztópiába menekülő kivételes képességű fizikus története sok szempontból érintett meg: egyrészt nagyon okos kritikája volt mind a kapitalizmusnak, mind a környezetszennyezésnek; de közben felvillantotta azt, hogy mi lehet a probléma egy tényleg anarchikus, tényleg egalitárius társadalommal - vagy hogy hogyan válhat disztópiává az utópia. Nagyon-nagyon szerettem, Le Guin az egyik legjobb élő író, ha engem kérdeztek. Itt írtam a könyvről.

Terry Pratchett: A mágia színe (1983)

Huszonhat évig elkerültük egymást Terry Pratchettel, aminek lehet valami köze ahhoz, hogy alapvetően nem vagyok valami nagy fantasy-rajongó. Nem keresek mentségeket: a Korongvilág-regények első darabja elképesztően, kivételesen, rekeszizom-gyilkos módon szórakoztató könyv, remek szatíra, satöbbi, egyáltalán nem kellett csalódnom. A második darab is itt pihen a polcon, remélem a Delta Vision folytatja ezt az újrakiadást, mert én venném.

Lőrinczy Judit: Ingókövek (2013)

Az Ingókövek nem csak saját jogán, mint egy elképesztően remek atmoszférát teremtő, egészen kivételes hangulatú magyar fantasztikus regény fog megmaradni a fejemben. Éppen akkor olvastam ugyanis, amikor munkahelyet váltottam, és ahogy az néha lenni szokott, az új arcok, az új kollégák beszivárogtak a regény általam elképzelt karaktereinek a helyére. Így néha még ma is, amikor egy-egy kollégámmal beszélgetem, eszembe jut, hogy hé, de hát te ott maradtál Sztálingrádban... Írtam is Sztálingrádról a hetvenötödik évforduló kapcsán a Nemzetbe. Én nagyon-nagyon szeretnék még könyveket olvasni Lőrinczy Judittól. Az Ingókövekről itt írtam.