Szóval akkor áll-e még sci-fi gettó? Áll bizony!

A fenti cím mondjuk kicsit viccesnek tűnik, ha hozzáteszem, hogy mindezt egy olyan, erről a témáról szóló beszélgetés után körmölöm, amelyen a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében, annak épületében beszélgettünk arról, hogy miért is helytelen ez így - ennél irodalmi establishmentebb, ennél "kőszínházabb" hely talán már csak az Írók Boltja lett volna. Kicsit olyan, mintha a Sziget nagyszínpadán fellépve keseregnék arról, hogy az én zenei műfajomat nem becsülik eléggé. Szóval a beszélgetés körülményei és a beszélgetés megállapításai között feszülő ellentmondás, ha nem is beszédes, mindenesetre érdekes.

No, először is azt javasolnám, hogy ha nem is most, de valamikor mindenképpen olvassátok el Bárány Tibor beszélgetőtársam Szépirodalom vs. lektűr című 2011-es írását. Ebben röviden arról esik szó, hogy "magasirodalom", illetve a "szórakoztató irodalom", avagy lektűr értékítélettel terhelt különválasztása bár intuitíven mindenkinek működik, valójában nem sok, esztétikailag, filozófiailag, akárhogyan megmagyarázható, megérvelhető alapja van. Magyarul és praktikus értelemben: esztétikai alapon valójában nem lehet megérvelni azt, hogy a komoly hazai irodalomkritika miért nem foglalkozik (komolyan vagy egyáltalában) a szórakoztató irodalommal. A lényegi mondanivaló mellett van az írásban jó pár megfontolásra érdemes gondolat, illetve egy egész jó kísérlet arra, hogy analitikus szempontból használható lektűrfogalmat alkosson meg. Ami végül így hangzik: lektűr az "olyan mű, amelynél a felidézett műfaji kódok alkalmazásának nincs további poétikai tétje".

Én most Tiborétól kissé szerényebb, egyáltalán nem tudományos, tehát kicsit sem precíz nyelven fűznék hozzá ehhez néhány dolgot, ami eszembe jutott - úgy a szövegről, mint a beszélgetésről. (Disclaimer: első sorban a krimi és a fantasztikum területén vagyok olvasott, a kortárs magyar szépirodalom/magasirodalom - a két fogalmat ebben a szövegben felcserélhető módon használom - területén kevésbé. Lehet, hogy elfogult vagyok.)

Állnak a falak

A sci-fi gettó, vagy kibővítve: a fantasztikus gettó áll - nyilván sorolhatnánk még pár műfajt, de miközben a krimi/thriller helyzete szerintem sokat javult, addig mi rosszul állunk. Az okok számosak (történelmiek, piaciak, ilyesmiek), de a tények így festenek: egy-két kivételt leszámítva alig találunk a rajongótáboron kívül született, magyar nyelven megjelenő külföldi, vagy éppen magyar fantasztikus regényekről szóló hosszabb vagy rövidebb írásokat, értő elemzéseket, kritikákat. Néhány online és nyomtatott irodalmi folyóirat kivételével sehol sem foglalkoznak a témával, és ezeken a helyeken sem igazán rendszeresen; hogy a nagyobb napi- és hetilapok, online portálok kultrovatairól ne is nagyon beszéljünk; leszámítva a Magyar Nemzetet, ahol én most éppen írok ilyesmiket, ami néha meg is jelenik. (A probléma másik oldalát az mutatja egyébként, hogy én sem tudom tételesen felsorolni az irodalmi folyóiratokat, ahol foglalkoznak, vagy éppen nem foglalkoznak vele. Ahogy Tibor a beszélgetés után megjegyezte, az intézményrendszeres írásomat olvasva meglepte, hogy folyik itt egy ilyen vita úgy, hogy például az ő cikkéről nem is tudunk: párhuzamos világok.)

A fenti bekezdésben rögtön két problémát vázoltam, talán kissé felelőtlenül: az egyik a fantasztikus regények magyar irodalmi diskurzusba lépésének lehetetlensége; a másik pedig a szélesebb körben is olvasott népszerűsíő kommunikáció hiánya. A kettő egyébként összekapcsolódik Erre persze lehet azt mondani, hogy ugyan kit érdekel a könyökkoptatós irodalmárok véleménye? Vagy: mit érdekel engem, hogy nem írnak róla a HVG-ben, amikor én azt úgyse olvasom, ellenben rendszeres olvasója vagyok a Spekulatív Zónának? Másrészről azonban a fantasztikum kapuin belül sorra jelennek meg az olyan regények, amelyek bizony-bizony megérdemelnék a szélesebb közönség figyelmét: akár azért, mert "szépirodalmi igényességgel" vannak megírva (az idézőjelről hamarosan), akár azért, mert fontos problémákról szólnak, akár azért, mert a magyar irodalom zsánertől függetlenül kiemelkedő alkotásai.

Van például egy olyan érzésem, hogy egy olyan regény, mint Moskát Anita Horgonyhelye, ha csak önértékén nézzük, sokkal nagyobb figyelmet, visszhangot, kibeszélést érdemelt volna a hazai kortárs irodalommal szakmaszerűen foglalkozó szakemberektől, mint amennyit kapott. Anita regénye persze egyértelműen, kimondottan, borítóját és marketingjét tekintve is fantasy műfajú alkotás, tehát "szépirodalmi igényesség" ide, komoly mondanivaló oda, ez nem érdekelt majdhogynem senkit a fantasy-olvasókon túl. Hiába van "a felidézett műfaji kódok alkalmazásának további poétikai tétje". Ugyanez szerintem elmondható az Ólomerdőről, Kleinheincz Csilla könyvéről is, és nyilván mindenki hozzá tudna még tenni egy-két címet itthonról. (Egyenlítői Magyar Afrika? Kukoricza?)

De jelent meg azért az elmúlt években egy sor külföldi regény is, amelyekről nagyon sokat lehetne beszélni, rengeteg szempontból. Ott van N. K. Jemisintől Az ötödik évszak; Lev Grossman Varázslók-trilógiája; bármelyik Kim Stanley Robinson-, China Miéville- vagy Neil Gaiman-kötet; esetleg Emily St. John Mandel tavalyi regénye, A tizenegyes állomás; aztán az elmúlt évek nagy weird- és horrorfelfutása; Ted Chiang (szerintem) tökéletes novellái; Ann Leckie odakint minden díjat elnyerő űropera-trilógiája (legalábbis az első része); Dan Simmons magyarul most megjelenő művei. És a klasszikusokról még szót sem ejtettünk, pedig mindig lehet(ne) jó sokat beszélni például Philip K. Dickről, Margaret Atwoodról, Isaac Asimovról, vagy esetleg egyetlen igazán számon tartott hazai SF-klasszikusunkról, Zsoldos Péterről.

A "szépirodalmi igényességről" egyébként annyit, hogy szerintem baromság, bár én is használtam párszor - kétségbeesésemben, hogy a nem zsánerolvasók figyelmét felhívjam egy műfajtól függetlenül kiemelkedő kötetre. Zsánerműnél szerintem másodlagos szempont az (erről hamarosan), hogy milyen jól vagy újszerűen van megírva, amíg az elfogadható szintet meghaladja. Az Acélszentek például hiába lett volna egy elképesztő posztmodern szöveg (fun fact: nem volt az, legalábbis nem a szerző szándéka szerint); a benne található ötletek inkoherenciája és kifejtetlensége, sablonossága már önmagában idegesítő volt. Persze bőven akad, amikor a remek ötlet és világ mellé a próza is elképesztően jó, arra szoktuk ezt a fenti jelzőt aggatni, valószínűleg teljesen feleslegesen.

De van a másik irány is, amikor a szépirodalom felől érkező szerző próbál valamit kezdeni a fantasztikummal, ennek pedig gyakran katasztrófa a vége. Akad persze sok érdekesen és sikeresen egyensúlyozó szöveg (nekem Bartók Imre tavalyi regénye ilyennek tűnt), de közös, általános jellemző, hogy a "jó mondatok", az ügyes, adott esetben újszerű, mindenképpen szépirodalmi írástechnikák, illetve a karakterek nyöszörgései mellett teljesen elkenődik az ötlet és a világépítés - ha van is ötlet, azt nem fejti ki az író olyan részletességgel, amire a zsánerolvasó igényt tartana; a világot pedig éppen csak sejteti, felrajzolgatja, de finoman, alig láthatóan, úgy, hogy az nem központi a történet szempontjából.

Visszatérve: a fenti két probléma közül a kommunikációs/láthatóságira, tehát a nyomtatott/online sajtóban történő megjelenésre nem tudom a megoldást azon kívül, hogy minden szerkesztőségbe üljön be egy elkötelezett SFF-rajongó, mint én, és addig fárassza a főnökeit ezekkel a témákkal, amíg azok néha megadják magukat. Ez ugyanis éppen a jéghegy csúcsa, a fantasztikus irodalmi műfajok gyakran még mindig "megvetett" státusza, "rétegtémának" tartása (akár jogosan!) éppen a másik problémából, tehát a kanonizáltság hiányából, a professzionális recepció érdektelenségéből, illetve a (köz- és) felsőoktatási intézmények nem túl széles popkulturális témakínálatából adódik. Ez utóbbi fronton van javulás, én is jártam a 2010-es évek elején Szegeden sci-fi-kurzusra Szilárdi Rékánál; ott van Tóth Csaba fantasztikus művek politológiájával foglalkozó kurzusa, könyvei; aztán az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport a Selye János Egyetemen; illetve erről szól most a Próza Nostra interjú-sorozata is.

Ez vezet aztán oda, hogy mint azt a hazai fantasztikum intézményrendszeréről szóló cikkemben kifejtettem: a rajongói oldalról érkező kritika és recepció folyamatos szerepkeresésben van - nem bizonytalanság, hanem a szerepek túláradó mennyisége miatt. És a legegyszerűbb, legidőtakarékosabb és legcélszerűbb, ha az ajánlók szintjénél maradunk: igény is talán leginkább erre van, ha van.

Ötlet és világ

A kortárs irodalommal foglalkozó professzionális kritika érdektelenségére pedig csak egy magyarázatom van, bár mint a beszélgetésen is jeleztem, a második fele csupán egy intuícióra alapozott teória, nem több; az első fele pedig egy nem túl pallérozott definíció, de szerintem működik. Az állításom a következő: egy fantasztikus vagy spekulatív alkotás esztétikai értékét, minőségét nem lehet csupán a szöveg minőségén, annak "poétikai újszerűségén", konvenciókövetésén vagy -áthágásán keresztül értékelni, sőt, első sorban nem ezen keresztül kell ezeket a műveket vizsgálni. A spekulatív művek első számú jellemzője ugyanis a spekulatív ötlet és az ehhez kapcsolódó világépítés: ennek milyensége, minősége, mélysége, hitelessége, hihetősége, eredetisége és újszerűsége.

Mi lenne, ha az emberek helyhez lennének kötve, és csak a terhes nők lennének képesek eltávolodni a szülőhelyüktől - felforgatva ezzel a gyermekvállaláshoz kapcsolódó alapvető toposzokat? Milyen lenne a kolonizált Hold társadalma? Mihez kezdünk, ha elönti a tenger a kontinensek partszakaszait, például New Yorkot? Hogy működne egy generációs csillaghajó, és van-e helye az emberiségnek a Földön túl a galaxisban? Milyen egy biológiai nemek nélküli társadalom? Mihez kezd egy űrhajós, ha társai véletlenül ott hagyják a Marson? Mi történne, ha felrobbanna a Hold? Mi lenne, ha Magyarország megnyerte volna az 1848-1849-es szabadságharcot? Mi van, ha a régi istenek köztünk élnek? Milyen hatása lenne egy italnak, amitől egészen egyszerűen más ember lehetsz? Miért jelentek meg furcsa lények Magyarország egy eldugott szegletében, vagy miért jelent meg százmillió idegen lény a tenger fenekén, akik szolgálni akarják az emberiséget? És még sorolhatnánk.

Ha jól figyeltek, akkor ez a definíció azt is megmondja, hogy nekem mi számít fantasztikus műnek: olyan alkotás, amelyben található legalább egy spekulatív ötlet, ami hatással van a világra, és amelyet az író a történet folyamán kifejt - tehát felskiccel, aztán problémát ad neki, amit végül megold. Számomra attól lesz valami egyértelműen fantasztikum, és nem fantasztikus elemeket vagy díszleteket használó szép-, romantikus-, ifjúsági- stb. irodalom, hogy a középpontjában ez az ötlet, ennek az ötletnek a világra tett hatása áll, amelynek a jó bemutatásához persze nem árt, ha a próza, a karakterek és a sztori is a helyükön vannak, de az sem feltétlenül baj, ha nem túl eredetiek, vagy nem túl jól kidolgozottak. A hagyományos magyar irodalmi recepció erről a dologról, tehát a világépítésről és az ötletről nem biztos, hogy tudna okosat mondani; nem ilyen kritériumok alapján dolgozik, nem tud ezzel mit kezdeni - ez legalábbis a gyanúm.

Tibor a beszélgetésen nagyon helyesen jegyezte meg egyébként, hogy a fantasztikus irodalom itthon éppen annyira, vagyis éppen annyire nem "tömegkultúra", mint a kortárs magyar szépirodalom - én még azt is el tudom képzelni, hogy az utóbbit többen olvassák. A fantasztikumot egy viszonylag szűk réteg olvassa, persze ezen belül is lehetne megkülönböztetéseket tenni, de az már egy másik cikk dolga lesz. És akkor még a szórakoztató irodalom piaci szempontjairól nem is beszéltünk, ugye.

És hogy a központi témával a kezdéshez hasonlóan konfliktusban lévő hírrel zárjak: Veres Attila könyvéről, az Odakint sötétebbről épp a napokban adtam le egy hosszú értekezést a Szépirodalmi Figyelő számára. Ebben sok egyéb mellett szót ejtek arról, hogy miért lehet a weird irodalom remek eszköze a hazai fantasztikumnak - és a hazai kortárs irodalomnak - arra, hogy a magyar valóságot megragadja. (Erről már itt is írtam.) Szóval tessék: egy szépirodalmi periodikába egyértelműen zsánerműről írtam, ráadásul nem is rövidet. De az egyszeri kivételek nem jelentenek semmit, trendre lenne szükség.