Jó lesz nekünk? – Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Régóta érett, hogy elolvassam A poszthumán döntést, és most végre minden összejött ehhez. Egyrészt szeretem a kerek évfordulókat, másrészt egyébként is el akartam olvasni még valamit Brandon Hackettől (Markovics Botond), mielőtt ősszel kijön következő könyve, a Xeno. Valamiért Az időutazás-duológia előtti regényei kimaradtak - talán nálam már visszafelé sült el az angol álnév, ami a kilencvenes években és a kétezres évek elején még muszáj volt. Az én érdeklődésemet viszont valószínűleg már jobban felkeltette egy-egy magyar néven író fantasztikus szerző; sőt, nyilván fel sem tűnt, hogy a (Braduryhez, Asimovhoz, stb. képest) ismeretlen angol név hazai írót takar.

Kár is kutatni az okokat, a lényeg az, hogy bánhatom, hogy csak most jutottam el eddig a kötetig. Egyértelműen a magyar fantasztikus irodalom elmúlt évtizedeinek egyik legötletgazdagabb, legérdekesebben kifejtett alkotásáról van szó, még ha tíz évvel ezelőtti Hackett hangja nem is annyira biztos, megremeg néha; és még akkor is, ha a történet meg a karakterek szempontjából sem voltam mindig maradéktalanul elégedett. (Alapvetően hatalmas hendikep volt, hogy rögtön Jemisin közel tökéletesen megírt trilógiája után vágtam bele, nem volt ez fair a részemről.)

A jövőben járunk, amikor az emberiség kirajzott a csillagközi térbe, és a két bolygót sikeresen kolonizált. (Egy kísérlet pedig súlyosan félresikerült.) A túlnépesedő Földet még egy háború is sújtja, mi viszont nem itt vesszük fel a történet fonalát, hanem a Tau Ceti körül keringő bolygón, ahol a kormányzó lánya, a regényíró Nicole, és férje, a programozó Eliot nevelgeti örökbefogadott kislányukat, Gaurit. Az idilli hétköznapok azonban véget érni látszanak: a Földről lefagyasztott menekültek millióit szállító hajók érkeznek, amire a tauiak nincsenek nagyon felkészülve. A háttérben egy galaktikus méretű konfliktus körvonalazódik, amiben benne vannak a telepaták és a pavonisi poszthumánok. Nicole ráadásul szörnyű titkot rejteget...


Ötletekben nem szűkölködik ez a regény. Hackett rászánja az időt, hogy alapos leírásokban mutassa be a Tau világát, a különböző városokat, űrállomásokat, közlekedési eszközöket és használati tárgyakat. Egyszerre jár körül több témát, így találkozunk olyan klasszikus SF-elemmel, mint a telepátia, de van itt poszt- és transzhumanizmus, vannak csak úgy mellékesen robotok, van egy fura idegen vírus, vannak mesterséges intelligenciák és vannak az emberiségen túlmutató, idegen lényekre és értelmekre utaló nyomok. Rengeteg izgalmas ötlet, jól adagolva, így nem feszítik szét a regényt.

Hangulatra több könyvvel is rokonítottam olvasás közben, így például rögtön egy idei olvasmány, John Scalzi új regénye jutott eszembe a hasonló szetting miatt, bár A poszthumán döntés nem olyan könnyed olvasmány. A regény utolsó szekciója pedig egyértelműen Greg Egan Diaszpóráját juttatta eszembe, miközben a regény során egy kis adag Kim Stanley Robinson is felsejlett. De elég is a hasonlítgatásból: éppen az a jó, hogy ez a könyv végső soron nehezen hasonlítható bármihez, bőven megáll a saját lábán.


Azért akadt pár problémám is: miközben épp az említett Scalzinál talán túl egyszerű a kolonizáció gazdasági oldala (egy bolygó = egy fő nyersanyag), addig itt ez teljes egészében hiányzott. Miért is éri meg ezeket a kolóniákat létrehozni és fenntartani? Termelnek itt valami fontosat? A karakterek sem feltétlenül viselkedtek mindig logikusan, és sokszor éreztem úgy, hogy egy-egy párbeszéden lefolytatott infodumpolás áldozata vagyok, de összességében rendben volt a dolog.

Az időutazás-könyvekre visszagondolva úgy érzem, hogy Hackett azóta csak jobb író lett, szóval fokozott érdeklődéssel várom a legújabb könyvet, a jövőben pedig pótolni fogom a többit is, amit még nem olvastam.

Comments

  1. Replies
    1. Is-is. https://moly.hu/konyvek/brandon-hackett-a-poszthuman-dontes

      Delete

Post a Comment

Popular Posts