Egy igazán okos feminista disztópia – Naomi Alderman: The Power
Kiéleződtek a nemek, nemi szerepek, női jogok körüli viták az elmúlt években, és ezzel párhuzamosan a nemek irodalmi/filmes reprezentációjának témája is egészen forró dolog lett. Az elmúlt hónapokban ment le a Margaret Atwood híres könyvéből készült sorozat, A szolgálólány meséje első évada, zajos sikerrel ráadásul. Közben pedig a zsánerdíjak körül is folyamatos viták vannak ezügyben. Én is foglalkoztam már a dologgal több szempontból is, ezért egyértelmű volt, hogy elolvasom a The Power című könyvet, ami ősszel egyébként magyarul is megjelenik majd a 21. Század Kiadó gondozásában.
A disztópia középpontjában egy olyan változás áll, ami alapvetően rendezi át a nemek közötti erőviszonyokat: a fiatal lányok nagy része teljesen váratlanul képessé válik arra, hogy áramütést bocsássanak ki, amivel kisebb fájdalmat, de akár halált is okozhatnak; az erőt pedig fel tudják ébreszteni az idősebb nőkben is. Az ötlet már önmagában érdekes gondolatkísérlet. Alderman négy-öt főbb karakteren keresztül a változást követő tíz év történetét mutatja be, és már a fejezetcímek visszaszámlálás-jellege (Ten years to go; Nine years to go; stb.) is azt jelzi, hogy a regény végén bizony valami történni fog.
Egyik főszereplőnk egy angliai gengszter lánya, Roxy, aki az egyik legerősebb erő-használó, és aki maga is affinitást mutat a maffiózó-lét irányába; aztán ott van Allie, akinek egy testtelen hang ad tanácsokat, és rendkívül precízen tudja használni az erejét, ezzel pedig nagyon gyorsan el tudja magát adni egy új, nőközpontú vallás prófétájának. A harmadik főszereplőnk egy amerikai nagyváros ambíciózus polgármesterasszonya, Margot; a negyedik pedig egy nigériai újságíró srác, Tunde, aki a kezdetektől fogva a változás nagy krónikása lesz. A cselekmény így több szálon fut, de nagy szekciói játszódnak Moldovában, amelynek déli részén az elhunyt elnök felesége kiált ki egy női köztársaságot; az északi részen tevékenykedő puccsistákat pedig a fellázadó nők által Szaud-Arábiából elüldözött uralkodó pénzeli.
A világ különböző részeire különbözőképp hat a változás: a legelnyomottabb státuszban lévő nők lázadnak fel először és veszik át a hatalmat egy sor harmadik világbéli országban; miközben nyugaton demokratikus keretek között probálják megoldani a helyzetet. A vélt és valós sérelmek nyomán egyre inkább rettegő férfiak szélsőséges mozgalmai terrortámadásokat követnek el, és hamarosan az egész világ egy nukleáris háború szélére sodródik. A társadalmi és politikai változások személyes és globális felvázolása tehát már önmagában érdekes olvasmány, főleg úgy, hogy maga a próza egészen sodróra, lendületesre és stílusosra sikerült.
De van még egy csavar: az első sorok után kiderül, hogy a regény, amit olvasunk, valójában egy férfi szerző valós régészeti adatokon alapuló fikciós történelmi műve, ami már jóval a változást követő időszakban készül el, és azt akarja bemutatni, hogy hogyan történhetett az egész. Ez a történet elején és végén megjelenő keretsztori - a férfi szerző levelezése egy női írótárssal, aki megolvassa a kéziratot - teljesen más megvilágításba helyezi a művet, ami a történet derekát adja. Számít egyáltalán, hogy melyik nem uralja a társadalmat? Vagy a hatalom bárkit és bármit képes korrumpálni? A regényt záró utolsó levél utolsó bekezdése pedig az egész szöveg tükrében olyan ziccer, olyan szuper fricska, ami önmagában ötcsillagossá teszi ezt a könyvet.
Alderman többszörösen összetett gondolatkísérlete egyáltalán nem akar semmiféle ideológiát vagy világnézeti álláspontot az olvasó arcába tolni, nem arról értekezik, hogy a férfiak eredendően gonoszak. Egyszerűen csak megteremt egy sor olyan helyzetet, amelyek nyomán bőven lehetőségünk nyílik elgondolkodni a mai világról.
A disztópia középpontjában egy olyan változás áll, ami alapvetően rendezi át a nemek közötti erőviszonyokat: a fiatal lányok nagy része teljesen váratlanul képessé válik arra, hogy áramütést bocsássanak ki, amivel kisebb fájdalmat, de akár halált is okozhatnak; az erőt pedig fel tudják ébreszteni az idősebb nőkben is. Az ötlet már önmagában érdekes gondolatkísérlet. Alderman négy-öt főbb karakteren keresztül a változást követő tíz év történetét mutatja be, és már a fejezetcímek visszaszámlálás-jellege (Ten years to go; Nine years to go; stb.) is azt jelzi, hogy a regény végén bizony valami történni fog.
Egyik főszereplőnk egy angliai gengszter lánya, Roxy, aki az egyik legerősebb erő-használó, és aki maga is affinitást mutat a maffiózó-lét irányába; aztán ott van Allie, akinek egy testtelen hang ad tanácsokat, és rendkívül precízen tudja használni az erejét, ezzel pedig nagyon gyorsan el tudja magát adni egy új, nőközpontú vallás prófétájának. A harmadik főszereplőnk egy amerikai nagyváros ambíciózus polgármesterasszonya, Margot; a negyedik pedig egy nigériai újságíró srác, Tunde, aki a kezdetektől fogva a változás nagy krónikása lesz. A cselekmény így több szálon fut, de nagy szekciói játszódnak Moldovában, amelynek déli részén az elhunyt elnök felesége kiált ki egy női köztársaságot; az északi részen tevékenykedő puccsistákat pedig a fellázadó nők által Szaud-Arábiából elüldözött uralkodó pénzeli.
A világ különböző részeire különbözőképp hat a változás: a legelnyomottabb státuszban lévő nők lázadnak fel először és veszik át a hatalmat egy sor harmadik világbéli országban; miközben nyugaton demokratikus keretek között probálják megoldani a helyzetet. A vélt és valós sérelmek nyomán egyre inkább rettegő férfiak szélsőséges mozgalmai terrortámadásokat követnek el, és hamarosan az egész világ egy nukleáris háború szélére sodródik. A társadalmi és politikai változások személyes és globális felvázolása tehát már önmagában érdekes olvasmány, főleg úgy, hogy maga a próza egészen sodróra, lendületesre és stílusosra sikerült.
De van még egy csavar: az első sorok után kiderül, hogy a regény, amit olvasunk, valójában egy férfi szerző valós régészeti adatokon alapuló fikciós történelmi műve, ami már jóval a változást követő időszakban készül el, és azt akarja bemutatni, hogy hogyan történhetett az egész. Ez a történet elején és végén megjelenő keretsztori - a férfi szerző levelezése egy női írótárssal, aki megolvassa a kéziratot - teljesen más megvilágításba helyezi a művet, ami a történet derekát adja. Számít egyáltalán, hogy melyik nem uralja a társadalmat? Vagy a hatalom bárkit és bármit képes korrumpálni? A regényt záró utolsó levél utolsó bekezdése pedig az egész szöveg tükrében olyan ziccer, olyan szuper fricska, ami önmagában ötcsillagossá teszi ezt a könyvet.
Alderman többszörösen összetett gondolatkísérlete egyáltalán nem akar semmiféle ideológiát vagy világnézeti álláspontot az olvasó arcába tolni, nem arról értekezik, hogy a férfiak eredendően gonoszak. Egyszerűen csak megteremt egy sor olyan helyzetet, amelyek nyomán bőven lehetőségünk nyílik elgondolkodni a mai világról.
Comments
Post a Comment