Az elárasztott, boldog New York – Kim Stanley Robinson: New York 2140
Kicsit lemaradtam Kim Stanley Robinsonból, hiszen a 2015-ös Auroráig nem nagyon olvastam tőle semmit. A rizs és a só éveit elkezdtem, mert az alternatív történelem a szívem csücske, de nem fejeztem be - most azt az információt kaptam, hogy a magyar fordítás nem az igazi, eredetiben viszont király, szóval kapni fog még egy esélyt az a könyv is. Most viszont itt volt a legfrissebb: a kint tavasszal, nálunk pedig most frissen megjelent New York 2140, az Agave Könyvek gondozásában.
A címben jelzett évben járunk, amikorra a sarki jégsapkák olvadása nyomán két nagyobb árhullámon van túl az emberiség: tizenöt méterrel emelkedett meg a világtengerek szintje, elárasztva többek között New York jelentős részét. Manhattan felső része a Central Parkkal sziget maradt, az alsó része pedig az új Velence: az utcák helyén csatornák vannak, az emberek pedig hajókkal, vagy a felhőkarcolókat összekötő éghidakon gyalog járnak.
Senki se számítson arra, hogy Robinson valami olcsó, vagy legalábbis egyszerű plottal akar minket körbevezetni ebben a világban. Sőt, ha igazán össze akarnám foglalni, akkor nem sok eseményről tudok beszámolni - ez pedig nem jelenti azt, hogy ne történne semmi. A Madison Square Park sarkán álló MetLife torony néhány lakójának egymásba fonódó életét követjük 2140-től kezdve pár éven át. A torony körül élő két, kalandokra kész árvát, akik egy rég elsüllyedt aranykincset próbálnak felkutatni. A házfelügyelőt; a társasház igazgatóságának elnökét; aztán egy brókert; egy állatmentéssel foglalkozó vloggert; egy rendőrnőt; illetve két programozót.
Velük történnek szépen lassan, ráérősen dolgok, amelyek részben hozzájárulnak ahhoz, hogy valamiféleképpen megváltozzon a világ. Nagyon megszerettem ezeket a karaktereket: Gen nyomozó kemény lazaságát; a két programozó, Mutt és Jeff képregényszerűen szórakoztató (nem véletlen!) párbeszédeit; a meglepő emberek között virágzó kapcsolatokat; vagy éppen a folyton bajba keveredő, léghajós-állatmentős videóműsor-sztár Ameliát, aki az egyik kedvenc karakterem, annak ellenére, hogy csak a végére értettem meg, hogy mi lesz a szerepe egészen pontosan.
A könyv főszereplője viszont egyértelműen New York - az elárasztva, félig-meddig lerombolva is csodálatos, nyüzsgő és vonzó város minden szépségével és minden bűnével együtt. Kim Stanley Robinson a tőle megszokott alapossággal, rendkívül összeszedett leírásokkal, hosszú, de nem túlbeszélt prózában vezet végig. Eleinte arra gondoltam, hogy egy New Yorkot csak filmekből, képekről ismerő embernek feleakkora élmény a könyv, de Robinson olyan remekül ír, hogy a végére megváltozott erről a véleményem.
A történet maga egyébként a komoly témák ellenére rendkívül derűs. A központi problémája talán az, hogy a katasztrófák ellenére nem csupán túl tudott élni az emberiség, de maga a katasztrófát (részben) okozó kapitalista rendszer is tulajdonképpen változtatlan - a pénzügyi világ éppen egy újabb válság felé menetel. Igaz, ami az egyik blurbben áll, hogy a könyvben főgonosz maga a kapitalizmus. Egy idő után teljesen egyértelmű, hogy bár a könyv szereplői számára, abban a valóságban is van racionalitása a mondanivalónak (sőt!), Kim Stanley Robinson valójában hozzánk beszél: nekünk magyaráz újra és újra a pénzügyi rendszer működésképtelenségéről; az igazságtalanságról; a nagytőke és a politikai vezetés összefonódásáról, és a többi. És nekünk nyújt egyébként megoldási lehetőségeket is.
Az igazán ijesztő az, hogy ez a könyv (már) nem arról szól, hogy óvjuk a környezetet. Nem arra próbál figyelmeztetni, hogy tönkretesszük a bolygót. Kim Stanley Robinson már túl van ezen, és ezt a névtelen narrátor fejezeteiben egészen egyértelművé is teszi. Ez a könyv arról szól, hogy már elcsesztük, a klímaváltozás már megtörtént, bármit is csinálunk - mi jön ezután? Hol lehet megtalálni ennek az új világnak az örömeit? Milyen utakon varázsolhatjuk élhetővé a Földet, amit tönkretettünk? Erről szól ez a könyv. Korunk egy legfontosabb, klímaváltozással alaposan foglalkozó sci-fi szerzője látszólag már lemondott arról, hogy felébresszen minket.
Mondjátok, hogy ez nem ijesztő.
A címben jelzett évben járunk, amikorra a sarki jégsapkák olvadása nyomán két nagyobb árhullámon van túl az emberiség: tizenöt méterrel emelkedett meg a világtengerek szintje, elárasztva többek között New York jelentős részét. Manhattan felső része a Central Parkkal sziget maradt, az alsó része pedig az új Velence: az utcák helyén csatornák vannak, az emberek pedig hajókkal, vagy a felhőkarcolókat összekötő éghidakon gyalog járnak.
Senki se számítson arra, hogy Robinson valami olcsó, vagy legalábbis egyszerű plottal akar minket körbevezetni ebben a világban. Sőt, ha igazán össze akarnám foglalni, akkor nem sok eseményről tudok beszámolni - ez pedig nem jelenti azt, hogy ne történne semmi. A Madison Square Park sarkán álló MetLife torony néhány lakójának egymásba fonódó életét követjük 2140-től kezdve pár éven át. A torony körül élő két, kalandokra kész árvát, akik egy rég elsüllyedt aranykincset próbálnak felkutatni. A házfelügyelőt; a társasház igazgatóságának elnökét; aztán egy brókert; egy állatmentéssel foglalkozó vloggert; egy rendőrnőt; illetve két programozót.
Velük történnek szépen lassan, ráérősen dolgok, amelyek részben hozzájárulnak ahhoz, hogy valamiféleképpen megváltozzon a világ. Nagyon megszerettem ezeket a karaktereket: Gen nyomozó kemény lazaságát; a két programozó, Mutt és Jeff képregényszerűen szórakoztató (nem véletlen!) párbeszédeit; a meglepő emberek között virágzó kapcsolatokat; vagy éppen a folyton bajba keveredő, léghajós-állatmentős videóműsor-sztár Ameliát, aki az egyik kedvenc karakterem, annak ellenére, hogy csak a végére értettem meg, hogy mi lesz a szerepe egészen pontosan.
A könyv főszereplője viszont egyértelműen New York - az elárasztva, félig-meddig lerombolva is csodálatos, nyüzsgő és vonzó város minden szépségével és minden bűnével együtt. Kim Stanley Robinson a tőle megszokott alapossággal, rendkívül összeszedett leírásokkal, hosszú, de nem túlbeszélt prózában vezet végig. Eleinte arra gondoltam, hogy egy New Yorkot csak filmekből, képekről ismerő embernek feleakkora élmény a könyv, de Robinson olyan remekül ír, hogy a végére megváltozott erről a véleményem.
A történet maga egyébként a komoly témák ellenére rendkívül derűs. A központi problémája talán az, hogy a katasztrófák ellenére nem csupán túl tudott élni az emberiség, de maga a katasztrófát (részben) okozó kapitalista rendszer is tulajdonképpen változtatlan - a pénzügyi világ éppen egy újabb válság felé menetel. Igaz, ami az egyik blurbben áll, hogy a könyvben főgonosz maga a kapitalizmus. Egy idő után teljesen egyértelmű, hogy bár a könyv szereplői számára, abban a valóságban is van racionalitása a mondanivalónak (sőt!), Kim Stanley Robinson valójában hozzánk beszél: nekünk magyaráz újra és újra a pénzügyi rendszer működésképtelenségéről; az igazságtalanságról; a nagytőke és a politikai vezetés összefonódásáról, és a többi. És nekünk nyújt egyébként megoldási lehetőségeket is.
Az igazán ijesztő az, hogy ez a könyv (már) nem arról szól, hogy óvjuk a környezetet. Nem arra próbál figyelmeztetni, hogy tönkretesszük a bolygót. Kim Stanley Robinson már túl van ezen, és ezt a névtelen narrátor fejezeteiben egészen egyértelművé is teszi. Ez a könyv arról szól, hogy már elcsesztük, a klímaváltozás már megtörtént, bármit is csinálunk - mi jön ezután? Hol lehet megtalálni ennek az új világnak az örömeit? Milyen utakon varázsolhatjuk élhetővé a Földet, amit tönkretettünk? Erről szól ez a könyv. Korunk egy legfontosabb, klímaváltozással alaposan foglalkozó sci-fi szerzője látszólag már lemondott arról, hogy felébresszen minket.
Mondjátok, hogy ez nem ijesztő.
Comments
Post a Comment