Sötét istenek: 4+1 rövid írás T. E. D. Kleintől
Valamiért sosem sikerült megszeretnem H. P. Lovecraftet. Erről egyikünk sem tehet: ő írta, amit írt, én olvastam, ameddig bírtam. Az pár novella/kisregény után világos volt, hogy miért van bebetonozott, vitathatatlan helye a fantasztikus irodalom történetében, illetve az is, hogy miért lett már önmagában jelző a neve, de az is hamar kiderült, hogy ez nem olyasmi, ami engem mélységében érdekel. Ez viszont azzal is jár, hogy az ember leírja, vagy legalábbis hátrébb sorolja a leszármazottakat is az olvasmánylistáról.
Szóval egy Odakint sötétebb kellett ahhoz, hogy a klasszikus weird megint érdekelni kezdjen. Klasszikus abban az értelemben, hogy nem “new” weird, amit mindig is kedveltem. De mondjuk nem is Lovecraft - nemrég, a Giorgio De Maria The Twenty Days of Turin című regénye után ismét elolvastam pár novelláját, és meggyőződtem róla, hogy tényleg nem az én műfajom. Érdeklődve olvastam viszont, ahogy Veres Attila, a fent jelzett regény szerzője a Mandiner.sci-finek adott interjúban is felsorolt pár olyan szerzőt, akiket nem nagyon ismerünk itthon. Közülük is T. E. D. Klein tűnt elsőre szimpatikusnak, minthogy életművének viszonylag hamar a végére lehet érni. Meg azért is, mert ez E-t csak azért rakta a nevébe, hogy a monogram kiadja a becenevét, azaz azt, hogy Ted.
“Kleinnél az az igazán érdekes, amit nem mond ki” - mondta nekem a Attila, mikor a legutóbbi molyos sörözésen elmeséltem neki, hogy elolvastam a The Ceremonies című, egyetlen regényének első bekezdését, és egy pillanatra szerelmes lettem. Így hangzik: “The forest was ablaze.” Azaz: “Az erdő lángolt.” Nem tudom, miért, de ez az egy mondat rögtön behúzott; mondjuk végül nem a regényt kezdtem el, hanem azokat a rövid írásait, amelyeket Attila úgy emlegetett az interjúban, hogy “öt klasszikus novellájával simán eltemeti lexikon méretű könyveket megtöltő kortársait minőségben”.
Klein nem azért írt egyébként keveset, mert fiatalon elhunyt volna. Úgy tűnik, hogy egyszerűen nem igazán szeret írni. Ma is él egyébként, ha minden igaz, már nyugdíjas; a most tárgyaltakon, illetve a már említett regényen kívül még írt egy forgatókönyvet, pár esszét és még néhány novellát; szerkesztett pár dolgot, de ennyi. Farkas Balázs éppen az SFmagon írt erről idén áprilisban. De még ne kattintsatok oda, először beszéljünk a novellákról.
“The Events At Poroth Farm”
Ő lenne a plusz egy, hiszen nem a Dark Gods nevű kötetben jelent meg, ráadásul ez a novella adja a The Ceremonies magját is. A történet röviden: egy egyetemi oktató kibérel egy épületet egy vallásos, fiatal pár farmján egy nyárra. Az a terve, hogy felkészüljön a gótikus irodalomról tartandó őszi kurzusára, és átrágja magát ehhez rengeteg regényen, de a környezet, a vendéglátói és az egyre furcsábban viselkedő vidéki fauna nem hagyja nyugodni. Ahogy azt gondolhatjuk, nem hiába aggódik egyre inkább főhősünk, hiszen valami tragikus dolog közeledik - ez már csak azért sem spoiler, mert a narratíva harmadik oldalán kiderül, hogy miről is van szó. Innentől már csak attól rettegünk, hogy hogyan fog történni ez az egész.
"Petey"
Az amerikai vidék után lépünk egyet a város felé, de még mindig egy vidéki kúriában járunk, egy házavató bulin, amelyre a városból kiköltöző középkorú házaspár, George és Phyllis az összes barátjukat elhívta. Az óriási házban korzózó-beszélgető párok között váltogatva a nézőpontot megismerjük, hogy került George tulajdonába az épület, járunk a padláson és persze előkerül egy pakli tarotkártya is. Van némi feszültség a levegőben. Közben pedig néha átváltunk egy elmegyógyintézetbe, ahol egy öngyilkosságot megkísérlő bentlakó baljós dolgokat morzéz a falon az egyik ápolónak...
"Children of the Kingdom”
1977 nyara, New York. A keretsztori arról szól, hogy főhősünk megfelelő ellátóintézetet keres nagyapjának, aztán rajta keresztül összeismerkedik Pisztácia atyával, akinek van egy szuper, bár baljós elmélete az emberiség származásáról. És hát vannak dolgok, furcsa lények a város alatt. Vagy ki tudja? És ki tudja, honnan jönnek? És mit akarnak? És mit fognak csinálni, ha az egész város sötétségbe borul?
"Black Man with a Horn"
Lovecraft egykori “tanítványa”, egy saját jogán is ismert horroríró egy repülőúton furcsa figurával találkozik: egy misszionáriussal, aki Malajziából menekül. Azt gondolja, hogy üldözi egy furcsa, bennszülött faj. A New Yorkba visszatérő öreg író aztán szépen lassan, komótosan belesodródik az eseményekbe. Tényleg üldözik a misszionáriust? Tényleg létezik a furcsa törzs, amiről azt hitte, hogy ők találták ki?
"Nadelman's God"
A kötetet záró novella főhőse Nadelman, aki még az egyetemen írt egy sátánista verset arról a gonosz, bitorló istenről, aki szerinte valójában uralja a világot. Azóta Nadelman sikeres reklámszakember és családapa, akit teljesen meglep, amikor egy metálbanda menedzsere - volt egyetemi évfolyamtársa - úgy dönt, hogy ez a vers pont remek lenne dalszövegnek. Az újfajta siker nyomán pedig előkerül egy őrült, aki azt állítja, hogy a vers segítségével tudott beszélni Nadelman istenével. Ez viszont nyilván nem lehet igaz. Ugye?
Ez aztán ijesztő egy utazás volt. Ugyanakkor rendkívül érdekes: örülök, hogy nem hagytam ki. Előzetesen kicsit homályos meglátásnak találtam, hogy az a fontos, amit nem mond ki, de az igazság az, hogy mind az öt fenti novellában legalább két történetet látunk: az egyik le van írva és ki van mondva, a másikra pedig csak szórványos utalások vannak a szövegben, de általában ebben kapunk egy - legalábbis részleges - magyarázatot arra, hogy mi a jó fene történhetett itt egészen pontosan.
A kerettörténetek főhősei mindennapi emberek. Ennek megfelelően általában egy-egy hétköznapi szituációból indulunk ki, mint amilyen egy házavató, egy repülőút, vagy az idősotthon-keresés. Az igazán izgalmas az, hogy aztán legtöbbször meg is maradunk ennél a világnál, amit ismerünk, és amibe csak szépen lassan, óvatosan úszik be valami ismeretlen, gonosz, romlott dolog. A jelei már egész korán megvannak, mondjuk egy futólag említett újságcikk formájában, de ekkor még nem gyanakszunk. Aztán a jelenlét egyre erősebb, végül egy ponton mind a főszereplő, mind az olvasó számára átfordulnak a bizonyosságok; megszűnik a világ ismert szabályaiba vetett hit.
Ehhez az egész formulához elengedhetetlen, hogy maga a próza jó, sodró, olvasmányos legyen. Nyilván tudjuk, hogy ez egy ijesztő történet lesz, hogy valami rossz és furcsa fog történni, de nem tudjuk, hogy pontosan mi, és hogy mikor lesz ez meg. Klein sem arra játszik, hogy hirtelen ijesztegessen minket, hanem arra, hogy az egész szöveget lassan itassa át ezzel a fajta kétséggel, ami tényleg minden bizonyosságot megmérgez: legyünk akár egy vidéki farmon, akár egy városhoz közel fekvő kúriában, akár magában a városban. Mindehhez pedig tényleg be kell húznia a főszereplő életébe, hogy az ő szemén éljük át ezt a fordulatot, amikor az ismerősből ismeretlen lesz.
Ebből az öt novellából talán a leginkább a “The Events At Poroth Farm” és a “Petey” fogott meg: előbbiben szinte kifolyik a lapokról a fülledt, mocsaras, rovarlepte vidék párás és ijesztő atmoszférája; utóbbiban pedig remek ritmussal vált a harmincfős parti különféle történései és beszélgetései között a szerző, miközben tényleg csak egészen apró eszközökkel kelti a feszültséget. De a másik három írás sem marad el sokban ezektől, sőt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, na meg sajnálkozni, hogy magyarul nem jelent meg tőle talán semmi. Hamarosan majd nekiesek a regénynek is.
Kövess Facebookon és Molyon!
Szóval egy Odakint sötétebb kellett ahhoz, hogy a klasszikus weird megint érdekelni kezdjen. Klasszikus abban az értelemben, hogy nem “new” weird, amit mindig is kedveltem. De mondjuk nem is Lovecraft - nemrég, a Giorgio De Maria The Twenty Days of Turin című regénye után ismét elolvastam pár novelláját, és meggyőződtem róla, hogy tényleg nem az én műfajom. Érdeklődve olvastam viszont, ahogy Veres Attila, a fent jelzett regény szerzője a Mandiner.sci-finek adott interjúban is felsorolt pár olyan szerzőt, akiket nem nagyon ismerünk itthon. Közülük is T. E. D. Klein tűnt elsőre szimpatikusnak, minthogy életművének viszonylag hamar a végére lehet érni. Meg azért is, mert ez E-t csak azért rakta a nevébe, hogy a monogram kiadja a becenevét, azaz azt, hogy Ted.
“Kleinnél az az igazán érdekes, amit nem mond ki” - mondta nekem a Attila, mikor a legutóbbi molyos sörözésen elmeséltem neki, hogy elolvastam a The Ceremonies című, egyetlen regényének első bekezdését, és egy pillanatra szerelmes lettem. Így hangzik: “The forest was ablaze.” Azaz: “Az erdő lángolt.” Nem tudom, miért, de ez az egy mondat rögtön behúzott; mondjuk végül nem a regényt kezdtem el, hanem azokat a rövid írásait, amelyeket Attila úgy emlegetett az interjúban, hogy “öt klasszikus novellájával simán eltemeti lexikon méretű könyveket megtöltő kortársait minőségben”.
Klein nem azért írt egyébként keveset, mert fiatalon elhunyt volna. Úgy tűnik, hogy egyszerűen nem igazán szeret írni. Ma is él egyébként, ha minden igaz, már nyugdíjas; a most tárgyaltakon, illetve a már említett regényen kívül még írt egy forgatókönyvet, pár esszét és még néhány novellát; szerkesztett pár dolgot, de ennyi. Farkas Balázs éppen az SFmagon írt erről idén áprilisban. De még ne kattintsatok oda, először beszéljünk a novellákról.
*
“The Events At Poroth Farm”
Ő lenne a plusz egy, hiszen nem a Dark Gods nevű kötetben jelent meg, ráadásul ez a novella adja a The Ceremonies magját is. A történet röviden: egy egyetemi oktató kibérel egy épületet egy vallásos, fiatal pár farmján egy nyárra. Az a terve, hogy felkészüljön a gótikus irodalomról tartandó őszi kurzusára, és átrágja magát ehhez rengeteg regényen, de a környezet, a vendéglátói és az egyre furcsábban viselkedő vidéki fauna nem hagyja nyugodni. Ahogy azt gondolhatjuk, nem hiába aggódik egyre inkább főhősünk, hiszen valami tragikus dolog közeledik - ez már csak azért sem spoiler, mert a narratíva harmadik oldalán kiderül, hogy miről is van szó. Innentől már csak attól rettegünk, hogy hogyan fog történni ez az egész.
"Petey"
Az amerikai vidék után lépünk egyet a város felé, de még mindig egy vidéki kúriában járunk, egy házavató bulin, amelyre a városból kiköltöző középkorú házaspár, George és Phyllis az összes barátjukat elhívta. Az óriási házban korzózó-beszélgető párok között váltogatva a nézőpontot megismerjük, hogy került George tulajdonába az épület, járunk a padláson és persze előkerül egy pakli tarotkártya is. Van némi feszültség a levegőben. Közben pedig néha átváltunk egy elmegyógyintézetbe, ahol egy öngyilkosságot megkísérlő bentlakó baljós dolgokat morzéz a falon az egyik ápolónak...
"Children of the Kingdom”
1977 nyara, New York. A keretsztori arról szól, hogy főhősünk megfelelő ellátóintézetet keres nagyapjának, aztán rajta keresztül összeismerkedik Pisztácia atyával, akinek van egy szuper, bár baljós elmélete az emberiség származásáról. És hát vannak dolgok, furcsa lények a város alatt. Vagy ki tudja? És ki tudja, honnan jönnek? És mit akarnak? És mit fognak csinálni, ha az egész város sötétségbe borul?
"Black Man with a Horn"
Lovecraft egykori “tanítványa”, egy saját jogán is ismert horroríró egy repülőúton furcsa figurával találkozik: egy misszionáriussal, aki Malajziából menekül. Azt gondolja, hogy üldözi egy furcsa, bennszülött faj. A New Yorkba visszatérő öreg író aztán szépen lassan, komótosan belesodródik az eseményekbe. Tényleg üldözik a misszionáriust? Tényleg létezik a furcsa törzs, amiről azt hitte, hogy ők találták ki?
"Nadelman's God"
A kötetet záró novella főhőse Nadelman, aki még az egyetemen írt egy sátánista verset arról a gonosz, bitorló istenről, aki szerinte valójában uralja a világot. Azóta Nadelman sikeres reklámszakember és családapa, akit teljesen meglep, amikor egy metálbanda menedzsere - volt egyetemi évfolyamtársa - úgy dönt, hogy ez a vers pont remek lenne dalszövegnek. Az újfajta siker nyomán pedig előkerül egy őrült, aki azt állítja, hogy a vers segítségével tudott beszélni Nadelman istenével. Ez viszont nyilván nem lehet igaz. Ugye?
*
Ez aztán ijesztő egy utazás volt. Ugyanakkor rendkívül érdekes: örülök, hogy nem hagytam ki. Előzetesen kicsit homályos meglátásnak találtam, hogy az a fontos, amit nem mond ki, de az igazság az, hogy mind az öt fenti novellában legalább két történetet látunk: az egyik le van írva és ki van mondva, a másikra pedig csak szórványos utalások vannak a szövegben, de általában ebben kapunk egy - legalábbis részleges - magyarázatot arra, hogy mi a jó fene történhetett itt egészen pontosan.
A kerettörténetek főhősei mindennapi emberek. Ennek megfelelően általában egy-egy hétköznapi szituációból indulunk ki, mint amilyen egy házavató, egy repülőút, vagy az idősotthon-keresés. Az igazán izgalmas az, hogy aztán legtöbbször meg is maradunk ennél a világnál, amit ismerünk, és amibe csak szépen lassan, óvatosan úszik be valami ismeretlen, gonosz, romlott dolog. A jelei már egész korán megvannak, mondjuk egy futólag említett újságcikk formájában, de ekkor még nem gyanakszunk. Aztán a jelenlét egyre erősebb, végül egy ponton mind a főszereplő, mind az olvasó számára átfordulnak a bizonyosságok; megszűnik a világ ismert szabályaiba vetett hit.
Ehhez az egész formulához elengedhetetlen, hogy maga a próza jó, sodró, olvasmányos legyen. Nyilván tudjuk, hogy ez egy ijesztő történet lesz, hogy valami rossz és furcsa fog történni, de nem tudjuk, hogy pontosan mi, és hogy mikor lesz ez meg. Klein sem arra játszik, hogy hirtelen ijesztegessen minket, hanem arra, hogy az egész szöveget lassan itassa át ezzel a fajta kétséggel, ami tényleg minden bizonyosságot megmérgez: legyünk akár egy vidéki farmon, akár egy városhoz közel fekvő kúriában, akár magában a városban. Mindehhez pedig tényleg be kell húznia a főszereplő életébe, hogy az ő szemén éljük át ezt a fordulatot, amikor az ismerősből ismeretlen lesz.
Ebből az öt novellából talán a leginkább a “The Events At Poroth Farm” és a “Petey” fogott meg: előbbiben szinte kifolyik a lapokról a fülledt, mocsaras, rovarlepte vidék párás és ijesztő atmoszférája; utóbbiban pedig remek ritmussal vált a harmincfős parti különféle történései és beszélgetései között a szerző, miközben tényleg csak egészen apró eszközökkel kelti a feszültséget. De a másik három írás sem marad el sokban ezektől, sőt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, na meg sajnálkozni, hogy magyarul nem jelent meg tőle talán semmi. Hamarosan majd nekiesek a regénynek is.
*
Kövess Facebookon és Molyon!
Comments
Post a Comment