5+1 regény, ami fontos volt... Gaura Ágnesnek!

5+1 című sorozatomban kétheti rendszerességgel megkérek egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerzőt, szerkesztőt, fordítót, bloggert, stb., hogy meséljen öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről. Harmadik rész.

*

Gaura Ágnes írása

1. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Ez volt a legelső olyan könyv, amire emlékszem, hogy mellbe vágott. Mondjuk elég nagy ugrás volt a Pöttyös/Csíkos és Delfin-könyvek után... :) Nebula- és Hugo-díjas alkotás, vagyis SFF remekmű – de egyrészt nagyon fiatalon olvastam, és akkor még eszem ágában sem volt kategorizálni a könyveket, másrészt ez tipikusan az a regény, aminek az olvasása során nem is jut eszedbe, hogy ez fantasztikum, hiába van rajta a sci-fi címke. Ez a könyv döbbentett rá arra, mennyire fontos egy szöveg, illetve egy karakter hangja, és hogy mennyire szeretek egyes szám első személyű elbeszéléseket olvasni. (Én nem vagyok mai csirke, vagyis kamaszkoromban nem árasztották el a könyvpiacot az E/1-es YA-regények, tehát ez egy NAGY felismerés volt részemről.) 

Keyes regénye tudatosította bennem, hogy egy jó történet attól lesz irodalom, ahogyan meg van írva, vagyis íróként azt kell nagyon megtanulni, hogy melyik történethez milyen forma, s ezek közül is kiemelten milyen narrációs megoldás passzol. (Tizenegy-két évesen nyilván nem fogalmaztam ezt így meg, de erről sokat gondolkoztam, arra emlékszem.) Tanított továbbá emberségre, empátiára, arra, hogy az értelmi képesség egy adottság, de nem garancia arra, hogy jobb ember leszel tőle; és arra, hogy megbecsüljem azt, amim van a fejemben még akkor is, ha véletlenül kicsúszna a számon az „áldott tudatlanság” szókapcsolat.

2. Philip Pulmann: Az Úr Sötét Anyagai-trilógia

Ez a trilógia egy csoda. Ami talán vicces megállapítás, ha azt vesszük, hogy ezt a művet sokan Pullman ateista alkotásának tartják. Én pont azért szeretem, mert szerintem nem ateista, hanem erősen antiklerikális, és az intézményesítéssel, valamint a vallási fanatizmussal áll szemben, nem pedig a keresztény hittel. Fontos nekem, mert az SFF-en belül is azokat a könyveket keresem, amik nem ragadnak meg a puszta kalandozás szintjén, hanem számomra meghatározó problémákra reflektálnak, és a hit/vallás kérdése nálam feltétlenül ez a kategória.

Keresztényként, irodalmárként és egyiptológusként is végzett alkotóként néha tudathasadásos élmény a Biblia és különféle apokrif szövegek olvasása, és pont ezt a fajta hozzáállást érzem Pullmannál is, aki bibliai anyagból dolgozik, de újraértelmezi annak elemeit, és ezért egyszerre ad a kezünkbe egy elképesztően olvasmányos, fordulatos, a szó szoros értelmében fantasztikus felnövés-szöveget, ifjúsági művet, és vesz rá arra, hogy újra és újra értelmezzem a világot és a világhoz fűződő viszonyomat. Ez a trilógia egy vallásfilozófiai mű, szinte misztikus/gnosztikus irat, ami arra tanít, hogy a szabad akarat a legnagyobb kincs, ami a miénk, és hogy a lélek elválaszthatatlan a testtől – vagyis tessék mindkettőt nagyon megbecsülni, annak minden lehetőségével és örömével együtt.

3) Neil Gaiman: Szentivánéji álom (The Sandman #19)

A fenti két regény után automatikusan következhetne egy sor mitológia alapú vagy filozofikus tartalmú regény, de a mítoszépítés számomra akkor is nagyon izgalmas, amikor semmi köze a valláshoz, így jöjjön inkább egy képregény - a lényeg, hogy Neil Gaiman nem maradhat le erről a listáról! :) Ha valakinek el akarom magyarázni, hogy a képregény miért nem alsóbbrendű médium, akkor mindig ezt a példát penderítem elő kis köténykémből. Ez a képregény-szám annyira zseniális, hogy meg is kapta novella kategóriában a World Fantasy Award-ot – mely szerencse képregénnyel azóta sem esett meg. (Egy anekdota szerint már csak azért sem, mert ezek után után azonnal megváltoztatták a nevezési kritériumokat, és kizárták a képregényeket...)

Gaiman itt egyesít sok mindent, ami iránt intellektuálisan lelkesedem:

• mitologizálás: a mű Shakespeare életét mitologizálja egyik leghíresebb drámájának segítségével, miközben művészi hitvallásként is olvasható, hiszen valójában valóság és művészet viszonyáról (is) szól;
• gamification, vagyis játszva tanítás/tanulás: a novella mesteri példája annak, hogyan kell okos populáris művet írni, beépíteni látványba és szövegbe műveltséget úgy, hogy az ne lógjon ki okító függelékként, hanem az alapját képezze a műnek;
• Shakespeare: réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban majdnem Shakespeare-kutató lett belőlem, de aztán elkezdtem Gaimant olvasni...;
• egyiptológia: gondolom, ezen mindenki meglepődik, mert a műben egy fél morzsányi egyiptomi utalás sem található.  De hát az én agyam már csak ilyen: úgy gondolok a az amerikai képregénysorozatok formátumára, mint egy óegyiptomi sír falára. Gondoljatok bele: adott egy adott felület (egy sír falfelülete / vagy 24 oldal, sem több, sem kevesebb), és abba kell megtervezni a sztorit úgy, hogy ráférjen kép és szöveg különleges összjátéka, és ne maradjon sem szabad felület, sem olyan érzés, hogy túl sokat nyomorítottunk bele a lehetőségeinkbe. 

4. Boris Vian: Tajtékos napok

Következzék valami, amit az SFF-rajongók közül sokan vélhetően nem is tekintenek SFF-nek, mivel hogy határterületről, a szürrealizmus szürke mezsgyéjéről való. Ezt a könyvet vagy imádod, vagy rühelled és végig sem olvasod, a tapasztalat azt mutatja, hogy középút nem nagyon létezik. Nekem ez a világ legszebb szerelmes könyve. Nem egy szerelmes történetről szól, hanem magáról a szerelemről, ezért természetes, hogy a szürrealizmushoz tartozik: a szinesztézia nyelvén a realizmus felszíne alatt megbújó igazságot térképezi fel, azt az igazságot, hogy ha szerelmesek leszünk, megváltozik a világ, és már semmit nem látunk olyannak, mint ahogy mások, és a nyelv, amit nap mint nap használunk, már nem alkalmas arra, hogy kifejezze, amit érzünk. Sokszor olvastam és még sokszor fogom olvasni, hagyom mindig, hogy kitépje a szívemet.

5. Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny 

Rövid könyv, csak pár órát vesz el az életedből, s cserébe elkísér halálod napjáig – és ez nem fenyegetés, hanem puszta tény. Egyszerre gyászkönyv (angolul ez már egy létező, bevett zsáner, bereavement literature) és (ifjúságinak is tekinthető) fantasy, s mint ilyen, elementáris erővel taglóz le. Egyrészt szól a veszteségről, másrészt a történetek erejéről, vagyis arról, ami az SFF – és az élet – lényege: hogy elmeséljük, ezáltal életre hívjuk a szörnyet, hogy megküzdhessünk vele, és újult erővel folytathassuk életünket. Ezt valamikor mindenkinek el kellene olvasnia, azt hiszem.

+1. Amy Tan: Mennyei örömök klubja

Amy Tan az egyik legkedvesebb íróm. Ezt a könyvét olvastam először, aztán szép sorban a többit, és bár mindet szerettem, ez maradt a kedvenc (mondjuk holtversenyben A gyógyító lányával). Négy anya és azok lányainak története: bevándorló-irodalom, mely generációs konfliktusok és kulturális különbségek köré tapasztja az élettörténeteket. Ez a regény valójában egy novellafüzér, amit ha egyben olvasunk, egészen mágikus élményben lesz részünk, amikor felfedezzük, miként kapcsolódnak egymáshoz az anyák és a lányok történetei, és hogyan képes a gyökerek felé fordulás megérteni önmagunkat és helyünket ebben a világban. Minden egyes újraolvasáskor felfedezek még valami apróságot, ami tovább gazdagítja ezt az élményt, és persze ahogy öregszem, úgy értem meg egyre jobban az anyákat is...

*

Gaura Ágnes író, könyveit a Delta Vision oldalán találjátok, honlapjáért ide, FB-oldaláért és blogjáért pedig ide kell kattintani. Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon, az 5+1 sorozatot pedig ezen a címkén.