5+1 regény, ami fontos volt... Brandon Hackettnek!
Új sorozatot indítok a mai nappal: várhatóan kétheti rendszerességgel megkérek egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerzőt, szerkesztőt, fordítót, bloggert, stb., hogy meséljen öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről.
1. Frank Herbert: A Dűne
A Dűne tizenéves korszakom kedvenc regénye, azon kevés régebbi sci-fik egyike, amelyek témájuknál fogva nem avultak el, nem váltak porossá. Mire Paul Atreides és a sivatagbolygó története kb. 13-14 évesen a kezembe került, elég sok sci-fit olvastam, a Dűne elsősorban a Lynch-féle filmadaptáció miatt érdekelt, amely előtte nagy hatással volt rám, de itt gyorsan hozzáteszem, hogy a filmet kb. 1986 környékén láttam, egy egészen másfajta, ingerszegény világban, 11 évesen. Az ifjú Paul Atreides kifinomult intelligenciájával és felelősségtudatával pedig szinte példaképemmé vált, és ugyan csak a töredékét fogtam fel a szöveget körbefonó filozófiának, de a Dűne sivatagai és homokférgei ettől még ugyanúgy elvarázsoltak, mint később a további részek. Örülök, hogy ez a regény viszonylag fiatalon került a kezembe.
2. Orson Scott Card: A holtak szószólója
Nagyon szeretem a Végjátékot, de számomra A holtak szószólója, a felnőtt Ender és a malackák története az Ender-univerzum csúcspontja. Card hihetetlen érzékenységgel képes írni az emberi fajról, az esendőségünkről, a hibáinkról, úgy, hogy közben az Ender-történetekben végig jelen van az emberi fajba, az egymás elfogadásába, megértésébe vetett hit. (Valószínűleg sosem fogom megérteni azt a kettősséget, amely Card gyűlöletkeltő nyilatkozatai és világnézete, valamint a végtelenül emberi regényei között feszül.)
Ezen felül íróként is rengeteget köszönhetek A holtak szószólójának, legfőképp a fantasztikus előszavának, melyben Card a regény megszületéséről, valamint az írásról mesél. Van egy gondolat a vége felé, amelyet nem felejtek el egyetlen regényem írása közben sem:
„A veszély, ami miatt minden könyvem írása közben félek egy kicsit, éppen az, hogy talán túl gyakran vállalkozom erőm feletti dolgokra, túl sokszor foglalkozom olyan történetekkel, amelyek megírásához egyszerűen nincs elég tehetségem vagy szakmai tudásom. Ez a dilemma, amivel minden mesélőnek szembe kell néznie. A bukás fájdalmas, de még ennél is szomorúbb, amikor egy író többé már nem akarja próbára tenni magát.”
3. Dan Simmons: Hyperion
A Hyperion első magyar kiadása (Cherubion, 2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyvakáoszából kivezető út első alapköve, mert ugyan anyagilag bukás volt, de ezt követően kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények megjelenni idehaza. Dan Simmons regénye megmutatta nekem, mi is a modern, fantasztikusan színes és ötletgazdag science fiction. A két jezsuita atya, a Bús Vili király mellett alkotó, öntörvényű költő, vagy Sol Weintraub, a visszafiatalodó időbetegségben szenvedő lányának megható történetében, na és a többiek, a katona, a konzul és a nyomozó más-más stílusban írt meséjében végig ott settenkedő, kegyetlen Shrike nagy hatással volt rám. Ekkor gondolkoztam el először, hogy azok a regények, amelyeket előtte írtam, még a Cherubion kiadónál, a kritikai-piaci siker ellenére is mit is érnek egy Hyperionhoz képest, és erőteljesen megingatták a kezdő íróként igencsak irreálisra nőtt egómat. Az utolsó Cherubion kiadós regényemet már alig tudtam befejezni, és utána három évre el is tűntem, majd elkezdtem írni A poszthumán döntést.
4. Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga
Ez a regény kicsit összenőtt az SFmag.hu alapításával. Nem mondom, hogy Peter F. Hamiltonnak (és másik kedvencemnek, Alastair Reynoldsnak) köszönhető az SFmag, de valahol lehet, hogy kicsit mégis. A Pandóra csillagát még angolul olvastam valamikor 2010 elején, monumentális űropera, rengeteg szereplővel, hatalmas világépítéssel és olyan emlékezetes karakterekkel, mint a dinasztiaépítő egykori fizikus Nigel Sheldon és Paula Myo interplanetáris nyomozónő.
Kánai András barátommal egy tavaszi napon együtt ebédelve szóba került Hamilton és más, szuper, de magyarul nem elérhető sci-fi, és rájöttünk, hogy milyen jó lenne, ha sci-fi és fantasy kedvelő ismerősökkel, barátokkal összeállnánk, csinálnánk egy SFF-honlapot, ahol írnánk azokról a kedvenceinkről, amelyek egyelőre csak angolul érthetőek el, hátha egyszer megjelennek magyarul is. Az SFmag immár nyolcadik évét tapossa, és még ha a lelkesedés és az idő hiánya miatt alább is hagyott a kezdeti lendület, haladunk tovább a megkezdett úton, és nagyon büszke vagyok arra a több mint másfél ezer cikkre és esszére, ami mögöttünk van.
Hamilton regényciklusáról azt gondoltam, ez az a regény, ami talán soha nem fog magyarul megjelenni, ugyanis Hamiltonnak nem olyan jó a marketingje, mint Martinnak, ezért sosem lesz belőle sorozat, a féltégla méretű könyveit pedig szinte lehetetlen lenne rentábilisan magyarul kiadni. Szerencsére tévedtem, mert néhány éve a Delta Vision mégis belevágott, és ha lassan is, de évente jövögetnek az újabb kötetek. (A magyar SFF-kiadás ráadásul 2012 tájékán látványosan lerázta a múltat, majd kilőtte magát az űrbe, és azóta a jobbnál jobb, friss címeket gyakorta az angolszász megjelenéssel egy napon hozza magyarul is.)
5. Greg Rucka-Michael Lark: Lazarus
Kiskoromban szinte minden, magyarul megjelenő képregényt elolvastam, legyen az gyerekeknek szóló, vagy komolyabb felnőtt történet, Kockás, Hahota, a Füles rejtvényújság irodalmi adaptációi. Aztán sokáig csak héba-hóba akadt a kezembe képregény, mígnem néhány éve ismét visszataláltam a képregény műfajhoz. Ezúttal céltudatosan, angol nyelven kezdtem el felkutatni a szuperhősök áradatán túli, komoly, felnőtteknek szóló alkotásokat a Preachertől a Transmetropolitanen át Alan Moore alkotásaiig.
A Lazarus szerintem a legjobb kortárs sci-fi képregény, ami regényként is emlékezetes lenne. A világképe végletekig precíz és húsba vágó, amely ráadásul a ma divatos disztópiákkal szemben egy valóban borzongatóan valósághű jövőbeli világot mutat be az élelmezési és vízproblémákkal küzdő, globális felmelegedéssel sújtott, saját mocskában rekedt Földről, ahol tizenhat, nagyon gazdag család kezében lévő gigakonszern birtokolja a világ termőföldjeit, gyakorta félkontinensnyi területeket felügyelve. És ők rendelkeznek a tőlük függő emberek felett is. Brutálisan jó.
Megemlíthettem volna akár Watchment Alan Moore-tól és Dave Gibbonstól, vagy a Locke&Keyt Joe Hilltől és Gabriel Rodrigueztől, de inkább egy kevésbé triviális képregénycím mellett döntöttem. Ezek a művek hangosan kinevetik azokat a korlátolt embereket, akik zsigerből lenézik a képregény műfajt.
+1 E. L. Doctorow: Ragtime
Nyolc éves lehettem, látogatóban jártam a nagyszüleimnél Budapesten, és nagyapám elvitt moziba. A Ragtime moziváltozatára. A film rém unalmas volt, fogalmam sem volt, mit is láttam, csak töredékek maradtak meg belőle. Tanulság volt ez nagyapámnak is, mert legközelebb a Seriff és az idegenek című Bud Spencer mozit néztük meg, űrből jött kisfiúval, meg az őt üldöző robotidegenekkel, akiket Bud Spencer a szokásos módon pépesre ver.
A Ragtime-mal csak három évtizeddel később találtunk újra egymásra, amikor végre elolvastam Doctorow regényét. Mondanom sem kell, hogy már semmi emlékem nem volt a filmről. A regény viszont egyik kedvenc könyvemmé vált: egy fantasztikus montázs és bámulatos korrajz a század eleji Amerikáról, amelyben tucatnyi karakter sorsa keresztezi egymást rövidebb-hosszabb időre, köztük kitalált szereplők és olyan ismert történelmi személyek, mint J. P. Morgan, a legendás, idősödő bankár és pénzügyi befektető, Houdini, a magyar származású szabadulóművész és Evelyn Nesbit, a világ első fotómodellje. Most ahogy próbálom felidézni a könyvet, rájöttem, hogy túlságosan elhalványodtak a részletek, kedvem is támadt újraolvasni. Sőt, egyszer majd én is szeretnék egy ilyesfajta szerkezetű regényt írni, de természetesen a jövőről.
*
Brandon Hackett (Markovics Botond) írása
1. Frank Herbert: A Dűne
A Dűne tizenéves korszakom kedvenc regénye, azon kevés régebbi sci-fik egyike, amelyek témájuknál fogva nem avultak el, nem váltak porossá. Mire Paul Atreides és a sivatagbolygó története kb. 13-14 évesen a kezembe került, elég sok sci-fit olvastam, a Dűne elsősorban a Lynch-féle filmadaptáció miatt érdekelt, amely előtte nagy hatással volt rám, de itt gyorsan hozzáteszem, hogy a filmet kb. 1986 környékén láttam, egy egészen másfajta, ingerszegény világban, 11 évesen. Az ifjú Paul Atreides kifinomult intelligenciájával és felelősségtudatával pedig szinte példaképemmé vált, és ugyan csak a töredékét fogtam fel a szöveget körbefonó filozófiának, de a Dűne sivatagai és homokférgei ettől még ugyanúgy elvarázsoltak, mint később a további részek. Örülök, hogy ez a regény viszonylag fiatalon került a kezembe.
2. Orson Scott Card: A holtak szószólója
Nagyon szeretem a Végjátékot, de számomra A holtak szószólója, a felnőtt Ender és a malackák története az Ender-univerzum csúcspontja. Card hihetetlen érzékenységgel képes írni az emberi fajról, az esendőségünkről, a hibáinkról, úgy, hogy közben az Ender-történetekben végig jelen van az emberi fajba, az egymás elfogadásába, megértésébe vetett hit. (Valószínűleg sosem fogom megérteni azt a kettősséget, amely Card gyűlöletkeltő nyilatkozatai és világnézete, valamint a végtelenül emberi regényei között feszül.)
Ezen felül íróként is rengeteget köszönhetek A holtak szószólójának, legfőképp a fantasztikus előszavának, melyben Card a regény megszületéséről, valamint az írásról mesél. Van egy gondolat a vége felé, amelyet nem felejtek el egyetlen regényem írása közben sem:
„A veszély, ami miatt minden könyvem írása közben félek egy kicsit, éppen az, hogy talán túl gyakran vállalkozom erőm feletti dolgokra, túl sokszor foglalkozom olyan történetekkel, amelyek megírásához egyszerűen nincs elég tehetségem vagy szakmai tudásom. Ez a dilemma, amivel minden mesélőnek szembe kell néznie. A bukás fájdalmas, de még ennél is szomorúbb, amikor egy író többé már nem akarja próbára tenni magát.”
3. Dan Simmons: Hyperion
A Hyperion első magyar kiadása (Cherubion, 2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyvakáoszából kivezető út első alapköve, mert ugyan anyagilag bukás volt, de ezt követően kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények megjelenni idehaza. Dan Simmons regénye megmutatta nekem, mi is a modern, fantasztikusan színes és ötletgazdag science fiction. A két jezsuita atya, a Bús Vili király mellett alkotó, öntörvényű költő, vagy Sol Weintraub, a visszafiatalodó időbetegségben szenvedő lányának megható történetében, na és a többiek, a katona, a konzul és a nyomozó más-más stílusban írt meséjében végig ott settenkedő, kegyetlen Shrike nagy hatással volt rám. Ekkor gondolkoztam el először, hogy azok a regények, amelyeket előtte írtam, még a Cherubion kiadónál, a kritikai-piaci siker ellenére is mit is érnek egy Hyperionhoz képest, és erőteljesen megingatták a kezdő íróként igencsak irreálisra nőtt egómat. Az utolsó Cherubion kiadós regényemet már alig tudtam befejezni, és utána három évre el is tűntem, majd elkezdtem írni A poszthumán döntést.
4. Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga
Ez a regény kicsit összenőtt az SFmag.hu alapításával. Nem mondom, hogy Peter F. Hamiltonnak (és másik kedvencemnek, Alastair Reynoldsnak) köszönhető az SFmag, de valahol lehet, hogy kicsit mégis. A Pandóra csillagát még angolul olvastam valamikor 2010 elején, monumentális űropera, rengeteg szereplővel, hatalmas világépítéssel és olyan emlékezetes karakterekkel, mint a dinasztiaépítő egykori fizikus Nigel Sheldon és Paula Myo interplanetáris nyomozónő.
Kánai András barátommal egy tavaszi napon együtt ebédelve szóba került Hamilton és más, szuper, de magyarul nem elérhető sci-fi, és rájöttünk, hogy milyen jó lenne, ha sci-fi és fantasy kedvelő ismerősökkel, barátokkal összeállnánk, csinálnánk egy SFF-honlapot, ahol írnánk azokról a kedvenceinkről, amelyek egyelőre csak angolul érthetőek el, hátha egyszer megjelennek magyarul is. Az SFmag immár nyolcadik évét tapossa, és még ha a lelkesedés és az idő hiánya miatt alább is hagyott a kezdeti lendület, haladunk tovább a megkezdett úton, és nagyon büszke vagyok arra a több mint másfél ezer cikkre és esszére, ami mögöttünk van.
Hamilton regényciklusáról azt gondoltam, ez az a regény, ami talán soha nem fog magyarul megjelenni, ugyanis Hamiltonnak nem olyan jó a marketingje, mint Martinnak, ezért sosem lesz belőle sorozat, a féltégla méretű könyveit pedig szinte lehetetlen lenne rentábilisan magyarul kiadni. Szerencsére tévedtem, mert néhány éve a Delta Vision mégis belevágott, és ha lassan is, de évente jövögetnek az újabb kötetek. (A magyar SFF-kiadás ráadásul 2012 tájékán látványosan lerázta a múltat, majd kilőtte magát az űrbe, és azóta a jobbnál jobb, friss címeket gyakorta az angolszász megjelenéssel egy napon hozza magyarul is.)
5. Greg Rucka-Michael Lark: Lazarus
Kiskoromban szinte minden, magyarul megjelenő képregényt elolvastam, legyen az gyerekeknek szóló, vagy komolyabb felnőtt történet, Kockás, Hahota, a Füles rejtvényújság irodalmi adaptációi. Aztán sokáig csak héba-hóba akadt a kezembe képregény, mígnem néhány éve ismét visszataláltam a képregény műfajhoz. Ezúttal céltudatosan, angol nyelven kezdtem el felkutatni a szuperhősök áradatán túli, komoly, felnőtteknek szóló alkotásokat a Preachertől a Transmetropolitanen át Alan Moore alkotásaiig.
A Lazarus szerintem a legjobb kortárs sci-fi képregény, ami regényként is emlékezetes lenne. A világképe végletekig precíz és húsba vágó, amely ráadásul a ma divatos disztópiákkal szemben egy valóban borzongatóan valósághű jövőbeli világot mutat be az élelmezési és vízproblémákkal küzdő, globális felmelegedéssel sújtott, saját mocskában rekedt Földről, ahol tizenhat, nagyon gazdag család kezében lévő gigakonszern birtokolja a világ termőföldjeit, gyakorta félkontinensnyi területeket felügyelve. És ők rendelkeznek a tőlük függő emberek felett is. Brutálisan jó.
Megemlíthettem volna akár Watchment Alan Moore-tól és Dave Gibbonstól, vagy a Locke&Keyt Joe Hilltől és Gabriel Rodrigueztől, de inkább egy kevésbé triviális képregénycím mellett döntöttem. Ezek a művek hangosan kinevetik azokat a korlátolt embereket, akik zsigerből lenézik a képregény műfajt.
+1 E. L. Doctorow: Ragtime
Nyolc éves lehettem, látogatóban jártam a nagyszüleimnél Budapesten, és nagyapám elvitt moziba. A Ragtime moziváltozatára. A film rém unalmas volt, fogalmam sem volt, mit is láttam, csak töredékek maradtak meg belőle. Tanulság volt ez nagyapámnak is, mert legközelebb a Seriff és az idegenek című Bud Spencer mozit néztük meg, űrből jött kisfiúval, meg az őt üldöző robotidegenekkel, akiket Bud Spencer a szokásos módon pépesre ver.
A Ragtime-mal csak három évtizeddel később találtunk újra egymásra, amikor végre elolvastam Doctorow regényét. Mondanom sem kell, hogy már semmi emlékem nem volt a filmről. A regény viszont egyik kedvenc könyvemmé vált: egy fantasztikus montázs és bámulatos korrajz a század eleji Amerikáról, amelyben tucatnyi karakter sorsa keresztezi egymást rövidebb-hosszabb időre, köztük kitalált szereplők és olyan ismert történelmi személyek, mint J. P. Morgan, a legendás, idősödő bankár és pénzügyi befektető, Houdini, a magyar származású szabadulóművész és Evelyn Nesbit, a világ első fotómodellje. Most ahogy próbálom felidézni a könyvet, rájöttem, hogy túlságosan elhalványodtak a részletek, kedvem is támadt újraolvasni. Sőt, egyszer majd én is szeretnék egy ilyesfajta szerkezetű regényt írni, de természetesen a jövőről.
*
Brandon Hackett író, az SFmag.hu alapítója, könyveit itt csekkolhatjátok. Kövessétek a Spekulatív Zónát Facebookon és Molyon, az 5+1 sorozatot pedig ezen a címkén.
Comments
Post a Comment