Love is a Time Machine – Elan Mastai: Felbolydult napjaink
Van az, amikor egy történet annyira a filmre kívánkozik, hogy nem is érti az ember, miért könyvben olvassa. Valami ilyesmi van Elan Mastai első regényével, aminek a filmjogait egyébként már a megjelenése előtt felvásárolták sok-sok pénzért, szóval talán olyan sokat nem kell várnom arra, hogy filmben is megnézzem. A könyvet egyébként már a kinti megjelenésekor kinéztem, aztán kiderült, hogy kiadja az Agave, úgyhogy úgy gondoltam, megvárom a hazai megjelenést.
A történet szerint 1965-ben egy bizonyos Lionel Gottreider feltalálta a motort, vagy hát na, generátort, ami kellően homályos tudományos alapokon nyugodva gyakorlatilag kimeríthetetlen tiszta energiaforrást biztosít az emberisgnek. Bumm, utópia: minden, amit 1965-ig elképzeltek a jövőről, 2016-ra valóra vált. Mondj bármit, jetpack, repülő autó, kutyafüle, minden van, mindenkinek, háború meg egyenlőtlenség viszont nincs. Szóval minden szuper. Kivéve, hogy az éppen egy időgépen dolgozó Victor Barren nevű géniusz fia, Tom, egy lúzer. Ő a főszereplőnk.
A kissé hihetetlen és katasztrofikus események aztán oda vezetnek, hogy Tom visszautazik a múltba, és sikeresen eltol mindent, hogy a visszatérés után a mi világunkban ébredjen fel, ahol az apja nem egy pöcs, az anyja nem halt meg, van egy húga, és van egy nő, akibe beleszeret. Ja, és nem egy lúzer, hanem egy menő építész. A világ tehát számára disztópia, az élete viszont összehasonlíthatlanul jobb. A dolgok azonban nem igazán stimmelnek, Tom így elindul, hogy helyrehozza a dolgokat, miközben döntenie kell: az emberiség vagy a saját sorsa a fontosabb?
Az első száz oldalon főleg Tom nyenyereg arról, hogy mekkora nyomi is ő, de szépen lassan eljutunk oda, hogy beindulnak az események. Innentől kezdve egyfajta sci-fi/romkom/thriller mashupba kerülünk, az első száz oldal nyenyergése is megfelelő perspektívába kerül, és bár van szerintem jó pár logikai, a megteremtett technoblabla saját szabályait felrúgó baki, illetve pár talán direkt homályosan kibomló eseménysor, Tom narratívája egész jól elviszi a történetet a befejezésig, ahol megint kicsit összesűrűsödnek a dolgok. Van izgalom, ilyesmi.
Nem ez lesz nálam az év kedvenc könyve, időutazásos történetből mindenesetre egynek teljesen jó. A történet egy pontján, amikor Tom arról beszél, hogy milyen történetek vannak az ő utópikus jelenében (személyre szabottak), egy pillanatra az az érzésem volt, hogy maga a regény is egy ilyen sztori lehetne. (Bobby Ewing felébred a végén, és kiderült, hogy csak álmodta az egészet! A vége végső soron nem zárja ki ezt az értelmezést sem, bár meg sem erősíti...) Tom körül forog minden, néha kicsit sokfelé kapunk, néha kicsit kaotikus és nem igazán követhető, hogy éppen mit is akar a főszereplő; az pedig hasonlóképp folyamatosan nehezen lőhető be, hogy éppen mennyire szimpatizálunk vele.
Az van, hogy nekem végig egy másik regény járt a fejemben: Jo Walton My Real Children címűje, ami épp most nyert díjat Franciaországban. Annak ellenére nem írtam róla sehol, hogy mennyire szerettem azt a könyvet. Főszereplője egy idősek otthonában élő nő, Patricia, aki két teljesen különböző életpályájára emlékszik, és ennek megfelelően két család látogatja. Az egyik idővonalon az személyes élete jól alakult, a világ állása viszont kevésbé; a másikon pont fordítva: a személyes élete szörnyen alakult, a világ viszont egy békés utópia. Patricia nem tudja, hogy csak az egyre inkább lerobbanó elméje játszik vele, és ha igen, akkor melyik családja lehet az igazi - ezt próbálja eldönteni, miközben elmeséli mindkét életét.
A téma hasonló, a kivitelezés homlokegyenest más. Ahol a forgatókönyvíró Mastai ízig-vérig Hollywood, ott Walton ízig-vérig irodalom: spekulatív, vagy szép-, teljesen mindegy. Ezzel nem azt mondom, hogy a Felbolydult napjaink nem jó, vagy nem irodalom, mert engem három napig nagyon jól szórakoztatott. Csak azt, hogy nem pont az, amit én szeretek egy zsánerregényben, kicsit más logikával működik, mint ami engem lenyűgöz. Ettől függetlenül remekül viszi végig a saját ötletét, gyakran meglepő fordulatokkal és a második, illetve harmadik harmadban szerethető karakterekkel. Talán erre mondhatnám azt, hogy szódával?
Ja, és ha film lesz belőle, akkor itt a filmzene:
A történet szerint 1965-ben egy bizonyos Lionel Gottreider feltalálta a motort, vagy hát na, generátort, ami kellően homályos tudományos alapokon nyugodva gyakorlatilag kimeríthetetlen tiszta energiaforrást biztosít az emberisgnek. Bumm, utópia: minden, amit 1965-ig elképzeltek a jövőről, 2016-ra valóra vált. Mondj bármit, jetpack, repülő autó, kutyafüle, minden van, mindenkinek, háború meg egyenlőtlenség viszont nincs. Szóval minden szuper. Kivéve, hogy az éppen egy időgépen dolgozó Victor Barren nevű géniusz fia, Tom, egy lúzer. Ő a főszereplőnk.
A kissé hihetetlen és katasztrofikus események aztán oda vezetnek, hogy Tom visszautazik a múltba, és sikeresen eltol mindent, hogy a visszatérés után a mi világunkban ébredjen fel, ahol az apja nem egy pöcs, az anyja nem halt meg, van egy húga, és van egy nő, akibe beleszeret. Ja, és nem egy lúzer, hanem egy menő építész. A világ tehát számára disztópia, az élete viszont összehasonlíthatlanul jobb. A dolgok azonban nem igazán stimmelnek, Tom így elindul, hogy helyrehozza a dolgokat, miközben döntenie kell: az emberiség vagy a saját sorsa a fontosabb?
Az első száz oldalon főleg Tom nyenyereg arról, hogy mekkora nyomi is ő, de szépen lassan eljutunk oda, hogy beindulnak az események. Innentől kezdve egyfajta sci-fi/romkom/thriller mashupba kerülünk, az első száz oldal nyenyergése is megfelelő perspektívába kerül, és bár van szerintem jó pár logikai, a megteremtett technoblabla saját szabályait felrúgó baki, illetve pár talán direkt homályosan kibomló eseménysor, Tom narratívája egész jól elviszi a történetet a befejezésig, ahol megint kicsit összesűrűsödnek a dolgok. Van izgalom, ilyesmi.
Nem ez lesz nálam az év kedvenc könyve, időutazásos történetből mindenesetre egynek teljesen jó. A történet egy pontján, amikor Tom arról beszél, hogy milyen történetek vannak az ő utópikus jelenében (személyre szabottak), egy pillanatra az az érzésem volt, hogy maga a regény is egy ilyen sztori lehetne. (Bobby Ewing felébred a végén, és kiderült, hogy csak álmodta az egészet! A vége végső soron nem zárja ki ezt az értelmezést sem, bár meg sem erősíti...) Tom körül forog minden, néha kicsit sokfelé kapunk, néha kicsit kaotikus és nem igazán követhető, hogy éppen mit is akar a főszereplő; az pedig hasonlóképp folyamatosan nehezen lőhető be, hogy éppen mennyire szimpatizálunk vele.
Az van, hogy nekem végig egy másik regény járt a fejemben: Jo Walton My Real Children címűje, ami épp most nyert díjat Franciaországban. Annak ellenére nem írtam róla sehol, hogy mennyire szerettem azt a könyvet. Főszereplője egy idősek otthonában élő nő, Patricia, aki két teljesen különböző életpályájára emlékszik, és ennek megfelelően két család látogatja. Az egyik idővonalon az személyes élete jól alakult, a világ állása viszont kevésbé; a másikon pont fordítva: a személyes élete szörnyen alakult, a világ viszont egy békés utópia. Patricia nem tudja, hogy csak az egyre inkább lerobbanó elméje játszik vele, és ha igen, akkor melyik családja lehet az igazi - ezt próbálja eldönteni, miközben elmeséli mindkét életét.
A téma hasonló, a kivitelezés homlokegyenest más. Ahol a forgatókönyvíró Mastai ízig-vérig Hollywood, ott Walton ízig-vérig irodalom: spekulatív, vagy szép-, teljesen mindegy. Ezzel nem azt mondom, hogy a Felbolydult napjaink nem jó, vagy nem irodalom, mert engem három napig nagyon jól szórakoztatott. Csak azt, hogy nem pont az, amit én szeretek egy zsánerregényben, kicsit más logikával működik, mint ami engem lenyűgöz. Ettől függetlenül remekül viszi végig a saját ötletét, gyakran meglepő fordulatokkal és a második, illetve harmadik harmadban szerethető karakterekkel. Talán erre mondhatnám azt, hogy szódával?
Ja, és ha film lesz belőle, akkor itt a filmzene:
"Love is a time machine,
Up on the silver screen,
It's all in my mind,
Love is a litany,
A magical mystery,
And all in good time,
And all in good time,
And all in good time"
Comments
Post a Comment