A végtelenbe és... vissza? – Brandon Hackett: Xeno

Hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy a három legizgalmasabb idei, magyar szerzők által írt fantasztikus regény azzal kezdődik, hogy hirtelen egy csomó idegen lény jelenik meg a Földön. Talán köze lehet ennek a migrációs válsághoz és hazánkban immár két éve tort ülő eszement (és sajnos sikeres) xenofób propagandának, de ez most mindegy is. Veres Attila Odakint sötétebbje ebből a premisszából aztán a weird felé indult, és csak szőrmentén foglalkozott az idegen lények társadalomra gyakorolt hatásával, szerintem mégis sokat mondott Magyarországról. László Zoltán és most Brandon Hackett (Markovics Botond) viszont a hagyományos sci-fi felé indult - előbbi könyvről itt írtam bővebben. Közös azonban a három könyvben, hogy történetük során a Földtől elrugaszkodva nagyon messzi távlatokig jutunk.

Hackett ma megjelenő Xeno című könyvében az alapvető konfliktust az okozza, hogy 2058-ban megjelenik egy furcsa űrhajó, amelynek gazdái, a földiek által csak migrátoroknak nevezett, sosem látott lények féreglyukakat nyitnak a Földön, és csúcstechnológiájukat kihasználva összekötik a bolygót három másikkal, a vízben élő hidráknak otthont adó Hydrusszal (ami nem is bolygó, hanem hold), illetve a firkák által lakott Spektrummal, na meg a titokzatos ostorosok által lakott kisbolygólánccal, az Ellipszissel. Ráadásul nem csak, hogy összekötik őket, de a bolygókat lakosságcserére kényszerítik, így a túlnépesedő, alkotásmániás firkákból és a hidrákból is egy csomót a Földre költöztetnek, egy csomó embert meg a többi bolygóra. A migrátorok semmit sem árulnak el magukról és céljaikról, ún. szónokokon, azaz az egyes fajok agymosott egyedein keresztül kommunikálnak a leigázott fajokkal.

Pörgessünk előre 2117-re, amikor a hidrák, a firkák és az emberek már bőven megértik egymást nyelvi értelemben, az egymás között feszülő problémáikat, illetve saját bajaikat viszont még nem nagyon tudták megoldani - az ostorosokkal még csak kommunikálni sem tudnak. A Hydrus vizei túlmelegednek, a Spektrum bődületesen túlnépesedik, a Föld meg olyan, amilyen - ráadásul a földiek ki nem állhatják az idegeneket. Egy dologban azonban mind egyetértenek: a migrátoroktól meg kell szabadulniuk. Egy erre irányuló, fajokon átívelő konspiráció kellős közepébe csöppen bele véletlenül Olga Ballard, a híres (és munka közben elhunyt) xenológus Benjamin Ballard, illetve a migrátor szónok Anett Ballard lánya, aki apjához hasonlóan xenológus lett, és éppen most jelent meg népszerűsítő könyve a xenókról.

De meg lehet-e szabadulni egyáltalán az elképesztően fejlett, mindent megfigyelő migrátoroktól? Egyáltalán: kik ezek a migrátorok és mi a fenét akarnak? Miért kényszerítenek együttélésre három kissé hasonló, de végső soron mégis teljesen eltérő kultúrát? És képes lesz-e Olga elérni, hogy a három faj a közös cél érdekében együttműködjön? Ja, és mi a fene van az ostorosokkal? Ezernyi kérdés, amelyek mindegyikére garantáltan választ kapunk némi kaland, xenonyelvészkedés, űrutazás, féreglyukugrás, lövöldözés és politikai játszma után Brandon Hackettől.

Nos, itt egy könyv, ami olvastatja magát. A Xeno is bizonyítja, hogy Brandon Hackett a kortárs hazai fantasztikum egyik legjobb fantáziával megáldott írója, aki a vízióját könnyedén, de könyörtelenül és logikusan végig tudja és végig is fogja vezetni. Az események pörögnek, Olga xeno és ember társaival együtt helyzetből helyzetbe, expedícióból expedícióba kerül egészen a meghökkentő végkifejletig - nem mondom, nehezen tudtam letenni a könyvet, annyira szerettem volna tudni végre, hogy mi, merre és hány méter. Ez persze azt is jelenti, hogy a dramaturgia nem egyszer kissé akciófilmes és így részben kiszámítható, de ez egyáltalán nem fullad unalomba.

A migrációval kapcsolatos társadalmi mondanivaló, a xenofóbia elvetése a három említett könyv közül itt domborodik ki talán a legjobban, és hát ugyan szerintem teljesen alapvető, emberi hozzáállást hangsúlyoz a könyv, manapság látom, hogy ez nem biztos, hogy mindenki számára alapvető. A három idegen faj egyedire és érdekesre sikerült, a firkákhoz hasonló lényekről emlékeim szerint még nem olvastam. A három (vagy inkább négy) eltérő kultúra ütközését pedig szerintem egész jól rajzolta fel az események mentén Hackett, még úgy is, ha a mindennapi együttélés problémáit nem feltétlenül ismerjük első kézből, az "utca" szintjén.

Akkor éreztem a legjobbnak a könyvet, amikor eljutott a válaszokig: ott Hackett szabadjára engedte a fantáziáját, és tulajdonképpen megírta azt az űroperát, ami olyan méretekben gondolkozik, hogy utána már nem is tudom, hogy mi értelme van még ilyen jellegű könyvet írni. Ezen a ponton végletesen lenyűgöző kép tárul elénk, ami mellett a szereplők számára eltörpül minden, de az van, hogy igaz ez az olvasóra is: az összes addigi viszontagság, dráma és kaland röpke felvezetésnek érződik. A könyv végén pedig egy meglepő és drámai fordulattal visszatérünk az eredeti problémához, ami elsőre érdekes döntésnek tűnik, de végső soron teljesen rendben van.

Az összkép számomra vegyes, de többnyire pozitív: miközben a regény karaktereihez nem igazán tudtam kötődni, így személyes drámáik kevésbé fogtak meg, addig jól pörgött az akció, a történet végig ügyesen tartotta fenn a figyelmem újabb és újabb rejtélyek felmutatásával, egészen addig, amíg eljutottunk az elképesztő megfejtésig, amire tényleg érdemes volt várni. Az idei évből talán nem a Xeno lesz a fő kedvencem, de mindenképpen emlékezetes olvasmányként rakom a polcra.