Földhöz vág – N. K. Jemisin: The Obelisk Gate
Aki olvasta a Hugo-díjat nyerő Az ötödik évszakot, az pontosan tudja, hogy a szintén Hugo-díjat érő folytatásról szóló ajánló egyszerűen nem tud nem spoileres lenni az első könyvre. Szóval innentől spoileresek leszünk az első könyvre, de a másodikra értelemszerűen nem.
Itt vagy még? Oké. A következő pár bekezdés hasznos lesz, amikor majd novemberben a kezedbe veszed Az obeliszkkaput, főleg, ha ugyanannyit felejtettél, mint én. Mi történt tehát eddig? Ha ez nem érdekel, ugorj a következő alcímig.
Az első könyv legelején eljön a világvége Rezdületlenre. Ez azért nem nagy szám, mert a kontinens teljes népe erre készül minden nap: úgy szervezik az életüket, hogy szükség esetén, ha beköszönt az ötödik évszak, akkor készen legyenek. A bolygó ugyanis instabil: folyamatos földrengések, vulkánkitörések és más, ezekből származó szekundér katasztrófák sújtják, időről-időre annyira, hogy eljön az apokalipszis. Senki ne mfoglalkozik az éggel, a csillagokkal, mindenki a földet figyeli. Az emberiség felkészült rá, hogy kibekkelje az apokalipszist. Ezúttal azonban a világvége örökké fog tartani: valaki kettészakította a kontinenst az egyenlítőnél.
Ez a valaki, mint kiderül, Alabástrom, egy magasan képzett orogén - olyan ember, akinek képessége van a földmozgásokat irányítani. Az orogének, vagy roggák ennek ellenére nem a társadalom megbecsült tagjai. A társadalom kiveti magából őket: akit nem ölnek meg gyerekkorában, amikor kiderül a képessége, azt a Sanza Birodalom fővárosában, Jumenészben álló Fulkrumban képzik ki - és tartják kordában, többek között az Őrzők segítségével, akik képesek kiiktatni az orogén képességeket. Hamarosan kiderül, hogy Alabástromnak jó oka volt a tettére, még akkor is, ha csak a bosszút számoljuk ide - az első regényből sokkal több nem derül ki.
A trilógia első regénye három szálon fut. Három nőt követünk: egy orogén kislányt, Damayát aki bekerül a Fulkrumba a Schaffa nevű Őrző irányítása alatt; egy Szienit nevű. már képzett orogént, aki Alabástrommal utazik egy szimplának látszó kiküldetés teljesítésére; és egy Essun nevű középkorú orogén nőt, aki a fent említett apokalipszis kezdetén egy személyes világvégét is átél: férje megölte kisebbik gyermeküket, miután rájött, hogy orogén, majd lelépett a közösségből a nagyobbikkal- aki szintén az.
A trükk az, hogy Damaya, Szienit és Essun egy személy - az első könyv az ő életének története.
És ez a történet egy elég szomorú történet. A lényegi pontok: Damaya egy, a Fulkrumba beférkőző másik fiatal lánnyal felfedezi, hogy az iskola közepén van egy nagy lyuk, amibe pont beleillik az egyik titokzatos obeliszk a sok közül, amelyek az égen lebegnek, és senki sem tudja, hogy mik is valójában. Évekkel később a kiküldetésen kiderül, hogy az orogének és az obeliszkek között van valami kapcsolat, felerősíti az erejüket a cucc. Szienit és Alabástrom összejönnek, elszöknek a Fulkrum elől, összejönnek egy vad orogénnel is, születik egy gyerekekük, de aztán Schaffa vezetésével rajtuk ütnek az Őrzők, és Szien inkább megöli gyereküket, minthogy az Őrzők kezére jusson - de ő maga megmenekül.
A jelenben Essun lánya és férje után indul a világvége közepén, útközben pedig először egy furcsa gyerekkel találkozik, akiről kiderül, hogy kőfaló; majd egy őrültnek látszó tudóssal, akiről meg az derül ki, hogy az a lány, akivel a Fulkrumban felfedezték az obeliszk-alakú mélyedést. Végül egy föld alatti geódában élő közösséghez, Kazstrimához érnek, ahol maga a vezető is orogén, és szívesen is fogadják a fajtáját. Ráadásul itt van az erősen sérült Alabástrom is, aki elsüti az egyik leggonoszabb cliffhangert, ami sci-fibe fordítja a fantasyt, mikor megkérdezi Essunt, hogy tudja-e mi az a Hold? Ugyanis Rezdületlen gondjait az okozza, hogy a bolygó holdja valamiért eltűnt.
Az obeliszkkapu
A második regény sok-sok revelációt tartogat azoknak, akiket az első regény felcsigázott. Essun szálán a folytatás közvetlen, ugyanabba a beszélgetésbe térünk vissza, aztán kicsit jobban megismerjük az Essunékat befogadó közösség viszonyait, miközben Alabástrom tanítani kezdi Essunt valami igencsak fontos dologra, ami az egész bolygó sorsát megváltoztathatja. Eközben az is kiderül, hogy egy komoly titkos háború folyik a háttérben sokkal régebb óta, minthogy a kőkrónikák emlékeznének rá - egy furcsa polgárháború, ahol nehéz meghatározni az oldalakat, de részt vesznek benne az orogének, a kőfalók és az Őrzők is. Az is kiderül, hogy mi történhetett, ami ennyire tönkrevágta a bolygót.
A másik szálon Nassunt, Essun lányát követjük, akit apja egy olyan helyre visz, ahol állítólag ki tudják gyógyítani az orogéneket - és egy ismerős szereplőbe is botlunk ezen a helyen. A történetszál annyira áthallásos, hogy rögtön az olyan táborok jutottak eszembe, ahol a melegséget próbálják valahogy "kinevelni" a gyerekekből, akiket odavisznek a szüleik. Nehéz többet elmondani erről a történetről, mindenesetre Nassun, aki gyűlölte az anyját, elkezdi őt jobban megérteni, miközben felfedezi a saját képeségeit is. Eközben pedig a Kasztrimát megtámadja egy jóval nagyobb köz hadserege, így a világ megmentése előtt először ezügyben kell tennie valamit Essunnak, valamint Kasztrima vezetőinek, akik részben szintén orogének, és összességében egy nagyon szerethető csapatot alkotnak.
Szóval Jemisin nem tartogat mindent az utolsó könyvre, nagyon sok dolog kiderül itt, és egyre erősebb az érzés, hogy sci-fit olvas az ember, nem fantasyt - bár közben az orogének képességeit egyre bővebben kifejtve az az érzés is erősödik, hogy végső soron mégiscsak egy fantasyt olvasunk. Többet megtudunk a kőfalókról és az Őrzőkről is. Az is kiderül egyébként, hogy miért E/2-ben van megírva Essun történetszála - jóleső érzés, hogy ez nem csak egy írói fogás, hanem szerepe, funkciója van a történetben, vagy legalábbis van rá magyarázat.
A próza pedig továbbra is lehengerlő. Nehezen tudom akármihez is hasonlítani, amit az elmúlt években zsánerkönyvekben olvastam. Egyedi, izgalmas, kemény, gördülékeny, én egyenesen imádom olvasni. Azt is megértem, ha valaki számára idegesítő egyébként, mert gyakran teátrális. De én nem találok hibát benne. Utólag azt is meg tudom már állapítani, hogy a magyar - Ballai Mária munkája, amit újra átlapoztam olvasás előtt - tökéletesen ülteti át Jemisin stílusát magyarra, szóval bőven megéri megvárni a novemberi kiadást.
És hogy ért-e Hugo-díjat ez a második regény? Hogy a fenébe ne? Nagyon örültem, hogy az első kötet itt nyert a Naomi Novikkal a majdnem összes egyéb díjon elvesztett párharcban, mert - bár egyáltalán nem volt rossz élmény az a könyv - fele annyira nem éreztem újnak, frissnek és súlyosnak, mint Jemisin könyvét. A második könyv mindezt megismétli úgy, hogy már magyarázatokat is ad, miközben a karakterek súlyos dolgokon mennek keresztül, és a történet is pörög. Nem egy középszerű középső regény, mint az gyakran lenni szokott.
Szóval öröm, hogy ez a trilógia magyarul is megjelenik. Én meg közben olvasom már a harmadikat, majd regélek arról is. Addig is egy másik olvasatért kattintsatok át a Próza Nostrára, ahol Fekete I. Alfonz írt a könyvről pár hónapja.
Itt vagy még? Oké. A következő pár bekezdés hasznos lesz, amikor majd novemberben a kezedbe veszed Az obeliszkkaput, főleg, ha ugyanannyit felejtettél, mint én. Mi történt tehát eddig? Ha ez nem érdekel, ugorj a következő alcímig.
Az első könyv legelején eljön a világvége Rezdületlenre. Ez azért nem nagy szám, mert a kontinens teljes népe erre készül minden nap: úgy szervezik az életüket, hogy szükség esetén, ha beköszönt az ötödik évszak, akkor készen legyenek. A bolygó ugyanis instabil: folyamatos földrengések, vulkánkitörések és más, ezekből származó szekundér katasztrófák sújtják, időről-időre annyira, hogy eljön az apokalipszis. Senki ne mfoglalkozik az éggel, a csillagokkal, mindenki a földet figyeli. Az emberiség felkészült rá, hogy kibekkelje az apokalipszist. Ezúttal azonban a világvége örökké fog tartani: valaki kettészakította a kontinenst az egyenlítőnél.
Ez a valaki, mint kiderül, Alabástrom, egy magasan képzett orogén - olyan ember, akinek képessége van a földmozgásokat irányítani. Az orogének, vagy roggák ennek ellenére nem a társadalom megbecsült tagjai. A társadalom kiveti magából őket: akit nem ölnek meg gyerekkorában, amikor kiderül a képessége, azt a Sanza Birodalom fővárosában, Jumenészben álló Fulkrumban képzik ki - és tartják kordában, többek között az Őrzők segítségével, akik képesek kiiktatni az orogén képességeket. Hamarosan kiderül, hogy Alabástromnak jó oka volt a tettére, még akkor is, ha csak a bosszút számoljuk ide - az első regényből sokkal több nem derül ki.
A trilógia első regénye három szálon fut. Három nőt követünk: egy orogén kislányt, Damayát aki bekerül a Fulkrumba a Schaffa nevű Őrző irányítása alatt; egy Szienit nevű. már képzett orogént, aki Alabástrommal utazik egy szimplának látszó kiküldetés teljesítésére; és egy Essun nevű középkorú orogén nőt, aki a fent említett apokalipszis kezdetén egy személyes világvégét is átél: férje megölte kisebbik gyermeküket, miután rájött, hogy orogén, majd lelépett a közösségből a nagyobbikkal- aki szintén az.
A trükk az, hogy Damaya, Szienit és Essun egy személy - az első könyv az ő életének története.
És ez a történet egy elég szomorú történet. A lényegi pontok: Damaya egy, a Fulkrumba beférkőző másik fiatal lánnyal felfedezi, hogy az iskola közepén van egy nagy lyuk, amibe pont beleillik az egyik titokzatos obeliszk a sok közül, amelyek az égen lebegnek, és senki sem tudja, hogy mik is valójában. Évekkel később a kiküldetésen kiderül, hogy az orogének és az obeliszkek között van valami kapcsolat, felerősíti az erejüket a cucc. Szienit és Alabástrom összejönnek, elszöknek a Fulkrum elől, összejönnek egy vad orogénnel is, születik egy gyerekekük, de aztán Schaffa vezetésével rajtuk ütnek az Őrzők, és Szien inkább megöli gyereküket, minthogy az Őrzők kezére jusson - de ő maga megmenekül.
A jelenben Essun lánya és férje után indul a világvége közepén, útközben pedig először egy furcsa gyerekkel találkozik, akiről kiderül, hogy kőfaló; majd egy őrültnek látszó tudóssal, akiről meg az derül ki, hogy az a lány, akivel a Fulkrumban felfedezték az obeliszk-alakú mélyedést. Végül egy föld alatti geódában élő közösséghez, Kazstrimához érnek, ahol maga a vezető is orogén, és szívesen is fogadják a fajtáját. Ráadásul itt van az erősen sérült Alabástrom is, aki elsüti az egyik leggonoszabb cliffhangert, ami sci-fibe fordítja a fantasyt, mikor megkérdezi Essunt, hogy tudja-e mi az a Hold? Ugyanis Rezdületlen gondjait az okozza, hogy a bolygó holdja valamiért eltűnt.
Az obeliszkkapu
A második regény sok-sok revelációt tartogat azoknak, akiket az első regény felcsigázott. Essun szálán a folytatás közvetlen, ugyanabba a beszélgetésbe térünk vissza, aztán kicsit jobban megismerjük az Essunékat befogadó közösség viszonyait, miközben Alabástrom tanítani kezdi Essunt valami igencsak fontos dologra, ami az egész bolygó sorsát megváltoztathatja. Eközben az is kiderül, hogy egy komoly titkos háború folyik a háttérben sokkal régebb óta, minthogy a kőkrónikák emlékeznének rá - egy furcsa polgárháború, ahol nehéz meghatározni az oldalakat, de részt vesznek benne az orogének, a kőfalók és az Őrzők is. Az is kiderül, hogy mi történhetett, ami ennyire tönkrevágta a bolygót.
A másik szálon Nassunt, Essun lányát követjük, akit apja egy olyan helyre visz, ahol állítólag ki tudják gyógyítani az orogéneket - és egy ismerős szereplőbe is botlunk ezen a helyen. A történetszál annyira áthallásos, hogy rögtön az olyan táborok jutottak eszembe, ahol a melegséget próbálják valahogy "kinevelni" a gyerekekből, akiket odavisznek a szüleik. Nehéz többet elmondani erről a történetről, mindenesetre Nassun, aki gyűlölte az anyját, elkezdi őt jobban megérteni, miközben felfedezi a saját képeségeit is. Eközben pedig a Kasztrimát megtámadja egy jóval nagyobb köz hadserege, így a világ megmentése előtt először ezügyben kell tennie valamit Essunnak, valamint Kasztrima vezetőinek, akik részben szintén orogének, és összességében egy nagyon szerethető csapatot alkotnak.
Szóval Jemisin nem tartogat mindent az utolsó könyvre, nagyon sok dolog kiderül itt, és egyre erősebb az érzés, hogy sci-fit olvas az ember, nem fantasyt - bár közben az orogének képességeit egyre bővebben kifejtve az az érzés is erősödik, hogy végső soron mégiscsak egy fantasyt olvasunk. Többet megtudunk a kőfalókról és az Őrzőkről is. Az is kiderül egyébként, hogy miért E/2-ben van megírva Essun történetszála - jóleső érzés, hogy ez nem csak egy írói fogás, hanem szerepe, funkciója van a történetben, vagy legalábbis van rá magyarázat.
A próza pedig továbbra is lehengerlő. Nehezen tudom akármihez is hasonlítani, amit az elmúlt években zsánerkönyvekben olvastam. Egyedi, izgalmas, kemény, gördülékeny, én egyenesen imádom olvasni. Azt is megértem, ha valaki számára idegesítő egyébként, mert gyakran teátrális. De én nem találok hibát benne. Utólag azt is meg tudom már állapítani, hogy a magyar - Ballai Mária munkája, amit újra átlapoztam olvasás előtt - tökéletesen ülteti át Jemisin stílusát magyarra, szóval bőven megéri megvárni a novemberi kiadást.
És hogy ért-e Hugo-díjat ez a második regény? Hogy a fenébe ne? Nagyon örültem, hogy az első kötet itt nyert a Naomi Novikkal a majdnem összes egyéb díjon elvesztett párharcban, mert - bár egyáltalán nem volt rossz élmény az a könyv - fele annyira nem éreztem újnak, frissnek és súlyosnak, mint Jemisin könyvét. A második könyv mindezt megismétli úgy, hogy már magyarázatokat is ad, miközben a karakterek súlyos dolgokon mennek keresztül, és a történet is pörög. Nem egy középszerű középső regény, mint az gyakran lenni szokott.
Szóval öröm, hogy ez a trilógia magyarul is megjelenik. Én meg közben olvasom már a harmadikat, majd regélek arról is. Addig is egy másik olvasatért kattintsatok át a Próza Nostrára, ahol Fekete I. Alfonz írt a könyvről pár hónapja.
Comments
Post a Comment