A Tengerkirály (novella)

Jegyzet: A lent olvasható novella hosszú idő után az első olyan fikciós mű, amit nem csak elkezdtem, hanem be is fejeztem. Kellett hozzá a hangulat, ami az Odakint sötétebb olvasása után velem maradt, és kellett hozzá az is, hogy hazamenjek Győrbe egy hétvégére. Az sem ártott, hogy volt némi időm. A szöveg nem sokat változott az első verzió elkészülte után, de a fontos és pontos észrevételekért, illetve tanácsokért, amelyeket nem minden esetben fogadtam meg, köszönet jár Veres Attilának, Szabó Dominiknek és Tomasics Józsefnek, valamint a The Black Aether csapatának. Illusztráció a Wikipediáról.

*


Túl szép az idő ahhoz, hogy bármi rossz történjen. Pontosan ilyen volt akkor is, amikor nyolc évvel ezelőtt egyetemre mentem, egy másik, messzi városba. Akkor megjegyeztem a vakítóan kék eget, a bárányfelhőket, a visszafordíthatatlanság érzését. Nem lepődnék meg, ha a szemközti sávban meglátnám magunkat: az elmúlt évek mintha meg sem történtek volna, egy hurokban fordul vissza önmagába az egész világ.

Apámmal új közös szenvedélyünkről, a darts-ról beszélgetünk. Véletlenül kezdtük el dobálni a nyilakat egy régi táblára pár hónapja, aztán kiderült, hogy szórakoztató a dolog. Egy darabig azt gyanítottam, hogy mindketten csak kapaszkodni próbálunk valami közös dologba, de tényleg élveztük a dolgot. Ez a mi dolgunk volt, olyan, amihez nem volt köze senki másnak. Jó róla beszélgetni. Amikor nyolc éve az állomásra vitt, nem beszélgettünk.

– És mi a helyzet azzal a lánnyal… Na… Mi is a neve… - vált hirtelen témát apám.

– Mélanie – mondtam, hogy rövidre zárjam a témát. Abban a pillanatban találtam ki a nevet.

– Anyád örülne, ha hazahoznád. Ha komoly – mondja, mintha komolyan gondolná. Nem válaszolok.

Pár perc alatt áthajtunk a városon. A nagyobbik hídon szeljük át a folyót, aztán letérünk az új útra, párhuzamosan a folyóval. Nyolc éve még nem volt itt semmi, csak fák és bokrok; manapság a mit sem sejtő újgazdag elit villái sorakoznak az út mellett. A környéket ilyenkor, nyár elején már belengi a vízpart illata, de itt még nem érezni annyira. Hamarosan megérkezünk a Tengerkirály-csatornához, ami inkább szimbolikusan választja le az egykori falut a városról, mint ténylegesen. Két párhuzamosan futó töltéshíd vezet át rajta, közöttük halmokban áll az árvízvédelemhez használt homok, amit tavaly óta benőtt a gaz. Itt már sokkal erősebb a víz illata.

Túl szép az idő.

Mindketten pontosan tudjuk, hogy valami rossz dolog fog történni.

*

Minden falubéli tudja, mikor jön el a fesztivál ideje. Kívülállóknak teljesen hektikusnak tűnhet a dolog, de kívülállókat sosem hívunk el a fesztiválra. Az épp a faluban tartózkodó vendégeket elbocsájtják, az egyetlen szálloda teltházra hivatkozva mondja le a foglalásokat. Megvannak az előjelek, amelyek nincsenek tekintettel arra, hogy éppen hol tartózkodik az ember. Váratlanul érkeznek, változatos formát öltenek, de mindenki tudja, mit jelentenek.

A kettővel ezelőtti fesztivál idején nyolcéves voltam. Épp kései disznóölést tartottunk. Az egész család összegyűlt, és kinek-kinek megvolt a maga szerepe a brutális drámában, attól függetlenül, hogy a való életben éppen IT-szakemberként vagy műkörmösként dolgozott. Mi egészen egyszerű feladatot kaptunk az öcsémmel: a falu másik végében lévő boltból kellett elhoznunk az előre megrendelt, sóba áztatott műbelet. Fél órás séta, de nekünk persze felfoghatatlan kaland: ketten a világ ellen, ahol csak egymásra számíthatunk. Fakardjainkkal felszerelkezve vágtunk neki az útnak.

Elindultunk, és arról beszélgettünk, hogy milyen igazságtalan a világ: mindig meg akartuk nézni a szegény, ártatlan állatok kivégzését, de sosem keltettek fel minket. És csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Egyre erősebb lett a víz szaga, pedig nem kerültünk közelebb a folyóhoz. Sokkal régebb óta bandukoltunk a feltöredezett járdán, a jámbor házőrzőket ugatásig cukkolva, mint amilyen messze volt a bolt. De még mindig csak félúton jártunk. Órák teltek el. Gyerekfejjel nem tűnt furcsának a dolog: akkor egyébként is máshogy telik az idő. Kaland volt. Mire a bolthoz értünk, apám már ott várt minket az autóval, az arca pedig egészen komor volt. A házba visszatérve a felnőttek elcsípett mondatai értelmetlennek tűntek számomra. Ha megláttak engem vagy az öcsémet, rögtön elhallgattak.

– ...és mikor kettévágtuk, varjak szálltak fel belőle, vagy egy tucat…

– ...négy órára eltűntek, még az a szerencse, hogy csak ennyi történt…

– ...a másiknak hét fekete kismalac volt a hasában, és úgy visítottak, mint az ítélet…

– ...Feketééknél tíz tojásból nyolcban találtak pókot…

És mintha mindenki azt suttogta volna mellé, hogy: fesztivál, fesztivál, fesztivál.

Húsz évvel később a négyes-hatos villamoson utaztam az Oktogon és a Király utca között délután, amikor megtörtént. Hirtelen minden belassult, ahogy a filmekben manapság divatos: elhallgatott a villamos zaja, rám szakadt a csönd. A hipszter fiú csigalassúsággal emelte tovább kézműves termálbögréjét. A hidrogénszőke, sportos lány ösztönös mozdulata, hogy elkapja pénztárcáját, festészeti tanulmány pillanatképeivé vált. Mindenki észvesztően lassan mozdult, ezen kívül azonban semmi furcsa nem történt. Aztán hirtelen megéreztem a vízpart párás, ázott rothadtnövény-szagát. Levegőért kaptam, de csak iszapszagot éreztem. Percek teltek el így, mire minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Hazarohantam, telefonon kivettem két hét szabadságot, és egy óra múlva már összepakolt bőrönddel ültem a Keletiben egy vonaton.

Jön a fesztivál.

*

Mindig megdöbbent a csillagos ég. A fővárosban semmit sem látni belőle, és gyanítom, hogy innen sem kéne ilyen szépen látszania a Tejútnak, végtére is közel van a város. A különbség letaglózó. Tele hassal, cigarettára gyújtva indulok el a kert felé, megkerülve a kutat és a betonbunkernek is beillő pincét, ami csak félig süllyed a talajba: a fölé tornyosuló földhalom rengeteg gyerekkori játékostrom, hócsata színhelye. A pincelejáróból magamhoz veszek pár sört, egy zacskóba dobálom őket. A málnabokrokkal szegélyezett ösvényen indulok el a halastó felé, ahol a négy telek összeér.

A tó közepén zsebkendőnyi sziget emelkedik, rajta apró gloriett. A többiek már ott vannak: három égő cigarettavéget számolok, de a zsivaj több emberre utal. A hídról aztán már meg is látom őket. A Hahn-ikrek, Péter és Józsi: két izmos, fekete hajú fiú, akik a faterjuk építőcégénél dolgoznak; az egyikük mérnök, a másik építésvezető. Lukács Tünde, a szende, szeplős, vörös lány, aki óvónő lett a falu óvodájában. Megőrültem érte. Na és Szalai Viola, a szőke ciklon: gyors budapesti valóságshow-tündöklés után pincér a városban. Érte is megőrültem. Aztán Vinkó Ádám, a nagyszájú Ádám, az egyetlen, aki rajtam kívül a falun kívül él: a környék kimagasló minőségű termékeit árusítja külföldi éttermeknek. A teljes régi csapat. Vagyis majdnem teljes, mondom magamban. Majdnem.

– Tudós! – sikkant fel Viola, aztán rögtön fel is pattan, és a nyakamba ugrik. Puszik csattannak, kezek rázódnak. Ezer éve, öregem. Elveszünk egymás öleléseiben. Többször is jöhetnél, bazdmeg. Mosolygok. Kiveszek egy sört, lekoccintom a kupakot, a többit pedig a kaják és piák halmába rakom. A gloriett korlátjára támaszkodva nézek végig a kempingszékekbe, plédekre visszaboruló társaságon.

– Fűszagot érzek? – szaglászok körbe színpadiasan, és a következő pillanatban már kezemben is van a cigi. A faluban termesztik, kiváló, mint minden, ami innen kerül ki. Mélyen letüdőzöm, aztán kifújom a füstöt. - Veletek mi történt? Körülöttem lefagyott az idő egy kurva villamosban.

– Álljon meg a menet, előbb mesélj a francia csajról, akit mostanában kúrogatsz! - bök oldalba Ádám. - Az sokkal érdekesebb. Nem?

Mosolygok. Nem mesélek Mélanie-ról semmit, mert valójában nem is létezik, és nem szeretnék sokat hazudni. Egy-két hónapja tart, semmi komoly. Bogi után mindenki azt akarta, hogy lépjek tovább. Ezért aztán mindig volt épp valakim, ha rákérdeztek.

Ádám csalódottan biggyeszti le az ajkát, és visszatérünk az eredeti kérdéshez.

– Szóval épp kijöttem egy étteremből Lübeckben - kezdi Ádám -, ahol a hipszterek iszonyatosan kajálják az itteni cuccokat. Nincs nehéz dolgom, mert tényleg magáért beszél, mondhatni kurva finom, nem? Szóval kiléptem a kis kézműves rohadvány ajtaján, és egy totál másik városban voltam. Egy totál másik időben, vagy nem tudom. A középkorban. Emberek furcsa ruhákban, akik olyan németet beszélnek, amit alig értek, kézikocsikkal, szarszaggal, szóval ilyesmi. Te vágod, te tanulsz ilyeneket. Sétálgattam egy darabig, mintha valaki követett is volna, de nem sikerült tőrbe csalnom. Rögtön levágtam, hogy mi van, szóval nem szartam be. Fél óra alatt vége volt az egésznek. Aztán hívott apám, hogy mi van.

Mert a faluban is az ilyenkor szokásos dolgok történtek. Egy rég halott gyümölcsös virágzott ki percek alatt. Egy egész tyúkudvarnyi baromfi követett el rituális öngyilkosságot. Csak a szokásos dolgok. Hahn Peti bement egy félkész üzembe, és órákig bolyongott, mire kitalált onnan. Hallgatom a történeteket, miközben mélyeket szippantok a vízpart édes illatából, ami nagyobb hatással van rám, mint a THC.

– Szóval ez van – vonja meg a vállát Viola. – De nekünk már nem kell aggódnunk, nem?

– Nem. Nekünk már nem - mondom, és közben Bogira gondolok, meg arra, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanitt ültünk, fiatalabban, vidámabban, könnyedebben, és úgy smároltunk, mintha nem lenne holnap. Egy bizonyos értelemben nem is volt.

*

Anyám, mint mindig, most is túlzásba viszi az ebédet. Több fogás van, mint amit meg tudunk számolni; több, mint amit meg tudunk enni anélkül, hogy ne éreznénk magunkat rosszul. És a desszert mindig csak az után kerül elő, hogy elértük ezt az állapotot. Nem baj, jól esik. Iszonyatosan taccsra tettük magunkat előző este. Elkérem a kocsit, apám odadobja a kulcsokat. Be akarok menni a városba.

A faluból kiérve, a töltéshíd után nem az új útra fordulok, hanem a busz útvonalát követem, csak azért, mert kíváncsi vagyok, változott-e a környék. Bal kéz felől, az erdő mögött kanyarog a folyó a város felé. Itt nőttem fel, milliószor végigbuszoztam ezen az útvonalon. Ismerősnek kellene lennie. Mégis olyan, mintha egy filmforgatás díszletei között hajtanék a háború után sebtében felhúzott, kádárkockás külvárosban, ami furcsa szögben kereszteződő utcáival a falu és a város közé ékelődik. Itt van az iskola, aztán a templom; ott egy bolt, amiben sosem voltam. Gyerekkoromban sokkal jobbak voltak itt az utak, de azóta már itt is kátyúk, foltok, bukkanók vannak.

A belváros olyan szép, sőt, szebb, mint az emlékeimben. Rég voltam itt: ha hazajövök, akkor a faluba jövök. Itt is az a furcsa érzésem van, hogy egy díszletben sétálok, egy operett díszletében, ahol mindenki csak színész. Operettváros. Apró, provinciális, jelentéktelen. De nekem jelent valamit. Azon a padon szakítottam egy lánnyal tizenegyedikben, azon a mólón pedig Bogival szerelmeskedtünk nem sokkal később, a város közepén, éjszaka a folyón, amikor megígértem neki, hogy egyszer elviszem innen. A könyvszagú antikváriumban, ahová mindig jártam, ugyanaz a néni az eladó.

Az egész várost belengi a vízpart illata: nem kellene itt lennie ennek a fülledt, ártéri zöldeket és cuppanós iszapbarnákat megidéző aromának. Egészen megszédülök tőle.

Teljesen céltalanul botorkálok, amikor megérzem, hogy követ valaki. Vagy éppen előttem van? Nehéz megmondani, de az egyértelmű, hogy nem egyedüli néző vagyok ebben az előadásban. Ketten járjuk a díszletet. Megállok a tér közepén - ezerszer üldögéltem itt - és körbenézek. Vizsgálom az arcokat. Alaposan szemügyre veszem az üzleteket, amelyek mindig ott voltak, amelyekbe sosem mentem be. Tőlem akár üres helyiségek is lehetnek a berendezett kirakatok mögött. Egy olasz cipőbolt, egy hentes, egy apró könyvesbolt, egy rövidárú-kereskedés. És ott - nini! - meg is pillantok egy vörösesszőke hajfonatot, amit ezer közül is kiszúrnék a világ bármelyik pontján. Bogi az. Lehetetlen. Levegőért kapkodva rohanok a bejáró felé.

A küszöbön megtorpanok. A bolt is csak díszlet, az eladók kartonpapírból kivágott, sínen mozgatott figurák, akiknek az arcukra festették a mosolyt. Háttal áll, gombokat válogat. Biztos vagyok benne, hogy mosolyog. Nem akarok tovább menni. Nem akarom megszólítani. Tudom, hogy nyolc éve halott, tudom, hogy nem lehet itt. Megfordulok és rohanni kezdek, teljes erőmből sprintelek vissza az autóig, aztán padlógázzal hajtok vissza a faluba, a legrövidebb úton.

Csak otthon veszem észre a nedves kézzel összetapogatott, tétova kézírással írt cetlit az ablaktörlő alatt: „Még mindig rajtatok a sor.”

Bogi kézírása. Természetesen.

*

A felnőttek ritkán beszéltek közvetlenül a Tengerkirályról. Elszórt utalásokból, apró leckékből, kimondatlan tanulságokból kellett összeraknunk magunknak. Így volt ez tíz, száz, talán ezer éve is, amióta csak emberek laktak a környéken. Ismerd meg önmagad. Ismerd meg a Tengerkirályt.

Apám egyszer, még mielőtt elköltöztem, még az utolsó fesztivál előtt kivitt a töltésre. Végigsétáltunk a falu csücskétől a pontig, ahol a csatorna elágazik a parttól. Sokszor bicikliztünk ki ide a csapattal: eleinte a köveken ugrálni, aztán cigizni, ökörködni, még később csónakokat elkötni és dugni a folyó közepén. Apámmal csendben sétálgattunk egy darabig, aztán felkapaszkodtunk az őrtoronyra, amit még a szovjet hadsereg hagyott itt, és amelynek deszkái már rég elkorhadtak. Innen be lehetett látni az egész falut, a szomszédos falvak templomtornyait. Az egész környező vidéket: az északnak kígyózó csatornát, a termőföldeket. Apám pipára gyújtott.

– A víz a lényeg, fiam. Ez az egész attól függ. A csatorna vize különleges. Nem egyszerűen a folyót vezetjük ki a földekre. A víz ad nekünk, és mi is adunk valamit cserébe a víznek.

A víz a lényeg. Ott van mindenben. A gyümölcsök és zöldségek kicsattannak az egészségtől. Soha, senki sem halt meg rákban, aki itt élt a faluban.

Nem töltöttem tétlenül az elmúlt éveket. Kívülállóknak sosem beszéltünk a falu dolgairól, ez ösztönös volt. De semmi sem akadályozta meg, hogy a könyvtárban napokig, hetekig kutassak bármilyen apró jelre, ami választ adhat a furcsaságokra. Régi, poros krónikákat, bestiáriumokat, egyházi munkákat nyálaztam át. Geográfiai, gazdaságtörténeti tanulmányokat olvastam a környékemről.

Egyik hétvégén teljes túrafelszerelésben elindultam felfelé a csatorna torkolatától, hogy megkeressem, hol ágazik le a Duna főágából. Órákig sétáltam, közben lement a nap. Végül visszaértem ugyanoda, ahonnan elindultam csak a másik parton: egyszer sem keltem át  út közben a csatornán.

Hogy okosabb lettem-e inindettől? Fogalmam sincs. Talán.

*

A csatorna mellett már délután nekikezdtek a sátrak felhúzásának: kisebb és nagyobb, ezer színben pompázó, vidám építmények. Sörpadok tucatjai, aztán egy szerény, de csinos színpad, tágas tánctérrel. Amott, jobb kéz felé lesz a halászléfőző-verseny, ott pedig már épül a helye a hagyományos, óriási tábortűznek. Szorgos kezek hasítják a tüzelőt szerte a faluban, anyák és nagymamák gyártják üzemszerűen a rétest, a kenyeret, a kalácsot és a süteményeket. A csatorna partján előkészítik a terepet az ilyenkor szokásos keresztelésekhez.

Minket mindez nem érdekel. Megint a gloriettnél ülünk, a tó közepén, megint több liter alkohol van nálunk. Letargia. Kimondatlan, de kitapintható feszültség szikrázik a levegőben. Viola idegesen tűr el egy tincset a füle mögé. Az egyik Hahn a kezébe temeti az arcát. Ádám fel és alá járkál, sorra szívja a cigarettákat. Mindenki sorra szívja a cigarettákat: a csikktartó egy óra alatt megtelt, de senkinek sincs kedve elvinni. Gyorsított tempóban éljük át a gyász fázisait.

– Mi a fasz? – tör ki végül Ádámból. – Mi a retkes fasz?

– Ádám, nyugi… - kezdem.

– Hát nem estünk már át ezen?

De.

– Figyelj…

– Nem adtuk meg a kibaszott falunak, ami a falué?

De. Vagyis nem. Nem...

– Mondom, hogy nyugodj már meg! – üvöltöm végül, mire Ádám visszahőköl. Ösztönös mozdulattal végigsimít a borostáján, aztán beül egy kempingszékbe.

Mindannyian láttunk ma valakit. Mindannyian megkaptuk az üzenetet. Összebeszélés nélkül gyűltünk össze itt, amikor lement a nap. Megint hallgatunk. Végül Tünde sóhajt egyet, és felém fordul. Mindig is ő volt köztünk a legérettebb. Barna szeme feneketlen kút.

– Boti. Azt hiszem, el kell mondanod nekünk valamit.

Bólintok.

– Nem Bogit választotta ki.

*

Nyolc évvel ezelőtt. Ugyanez a tó, ugyanez a gloriett, ugyanezek az emberek. Majdnem ugyanezek az emberek.

– Kibaszott emberáldozat? Ez a legjobb teóriád? – csapta le a sörösüveget Ádám. – Be vagy csavarodva?

Be voltunk tépve, mert másmilyen körülmények között nem tudtam volna elmondani azt, amire jutottam. Bogi az ölemben ült, vörösesszőke sörénye a vállamra omlott. Fahéjillata volt. Bogi és Boti, két szerelmes pár. Tündi elgondolkozva vizsgálta az arcom, ahogy Ádámot figyeltem. A Hahn-fiúk egy-egy kempingszékben ültek egymás mellett, mintha tükrözték volna őket. Viola a gloriett korlátján feküdt, hosszú combjai a végtelenbe nyúltak.

Közeledett a fesztivál: patkányok lepték el az óvodát. Több száz rágcsáló üldözte ki a kisgyerekeket. Egy óra alatt négy szülés indult meg egyszerre a faluban. Vér folyt a tehenek tőgyéből. Ilyenek. Mi hatan mind kaptunk egy üzenetet: „Rajtatok a sor.”

– Foglaljuk össze – mondta végül Tündi. – Átnézted a születési anyakönyvi kivonatokat, és arra jutottál, hogy minden fesztivál után eltűnt egy nagyjából velünk egykorú fiatal, akiről aztán sosem beszéltek többet.

– Kivéve 1954-ben - tettem hozzá.

– Kivéve 1954-ben, amikor aztán az árvíz az egész környéket elpusztította. Szuper.

– Az.

Bogi az eget bámulta, a valószerűtlenül tisztán világító csillagokat, mi a tükörképüket a tó felszínén. Megsimogattam a hátát.

– És hogy lesz? – kérdezte Hahn Józsi gyakorlatiasan. Döbbent, de a problémára koncentrál. - Egyikünket kiválasztják majd, és hasbaszúrják valahol? A saját szüleink? Vagy… Miért nem tudunk semmit erről az egészről?

Nem tudtam válaszolni.

– Oké. Jó – mondta Ádám, aztán Viola és Tündi felé fordult. – Ilyenkor mindig az ártatlan szüzeket áldozzák fel, nem? Szóval mondjátok, légyszi, hogy valamelyikőtök még…

– Hogy te mekkora paraszt vagy! – vágott hozzá Viola egy üres sörösdobozt.

– Hé!

– Tényleg az vagy – mondtam, mikor Ádám támogatást keresve rám nézett. - És egyébként is: világos, hogy fiúk és lányok vegyesen voltak.

– Akkor menjen valamelyik Hahn – mondta Ádám rezignáltan, de egyértelműen viccből. - Belőletek úgyis kettő van.

Nem nevetünk. A távolból hallatszott a fesztivál sátrait építők kurjongatása. Nekünk is ott kellett volna lennünk. Nekünk is izgatottan kellett volna készülnünk rá. Végül Bogi felült, és távolba révedő szemmel ennyit mondott:

– Nem hiszem, hogy mi fogunk választani. Nem hiszem, hogy a felnőtteknek bármi beleszólása van ebbe. Nem hiszem, hogy tehetünk bármit.

*

Kisgyerekként ártatlan bulinak tűnik a fesztivál. Mindig ugyanúgy történik. A nagyobbakat próbára teszik: futóverseny, focimeccs, kötélhúzás, ki-marad-tovább-talpon táncverseny, ilyesmik. A Tengerkirály ügynökei, a szúnyogok, a békák, a legyek, a tavirózsák figyelnek. Talán maga a király is közöttünk jár: ma már tudom, hogy fel tudja venni bárki alakját. Vasárnap éjjelre kiderül, hogy a fiatalok közül ki lesz a fesztivál bajnoka. Addigra lemegy az összes program, az ovisok műsora, az asszonykórus fellépése, a helyi Beatles-emlékzenekar fellépése, amelyben apám dobol. A tábortűz körül napszállta után hatalmas tánc kezdődik a cigánybanda muzsikájára. Nincs hivatalos koronázás, nincs közös ünneplés. Csak a kiválasztott tudja, hogy ő lett a bajnok. Valahogy jeleznek neki.

A következő történetet mesélem a többieknek.

Nyolc éve a táskámban találtam meg a nádból font koronát. Félve érintettem meg. És abban a pillanatban pontosan tudtam, mit kell tennem: a csónak elő van készítve, feljebb a csatornán. Nincs benne evező, mert az áramlatok el fogják irányítani. Tudni fogom, mikor kell elindulnom. Fel kell tennem a koronát, és bele kell ülnöm, ennyi az egész.

Nem szóltam senkinek. Nem éreztem semmit. Bogi mégis tudta. Talán mégis látszott rajtam valami? Talán túl erősen öleltem? Nem tudom. Talán valamit keresett a táskámban, és megtalálta a koronát. Egy biztos: amikor bementem a kultúrház vécéjébe, hogy elszívjam életem utolsó cigijét, és hogy egyedül legyek egy kicsit, utánam jött, és egy székkel kitámasztotta az ajtót, amibe valaki azt véste bele, hogy Bogi és Boti, két szerelmes pár. Csak percekkel később fedeztem fel a csapdát, mikor elhatároztam magam az indulásra. Nem hiszem, hogy tehetünk bármit, mondta, de közben mást gondolt.

A vízpart gyönyörű illata elnyomta az ezeréves vécé szagát, elnyomta a cigifüst szagát, ahogy minden erőmmel megpróbáltam kijutni onnan. Őrülten rugdaltam az ajtót, mire végül engedett. A tábortűz körül már nem volt senki. A falusiak a parton gyülekeztek, égő fáklyákkal álltak sorfalat a csatorna két partján. Rohantam felfelé, rohantam az emberek mögött, akik egy pontra figyeltek, felfelé a csatornán.

Bogit nézték, ahogy fehér ruhájában a csónak közepén áll, vörösesszőke haján a nádkoronával, szemében eltökéltséggel.

Ez a történet szebb. Megteszi.

*

Fesztivál, karnevál, bál. Az egész falu itt van. Végigsétálok a forgatagon, el a rotyogó halászlé, el a tábortűz mellett. Fiatalok táncolnak kifulladásig. Plüssállatok pálcikalábaira lőnek a céllövöldében, ahol Hahn Peti a főnök. Az ikertestvére húst süt, egész malac forog a nyárson, illata elvegyül a vízpart illatával. Szól a zene. Gyerekek szaladgálnak: Tündi tereli össze őket, hamarosan fellépnek valami kis műsorral. Apám a színpadon szereli össze a dobszerkót az öcsémmel. Az egyik sátor mögött Viola és Ádám bújik össze szerelmesen.

Tegnap este megnyugtattam őket. Nincs mitől tartaniuk. Bárhogy is legyen, én kellek neki. Én kellek a Tengerkirálynak, akinek Bogi sosem kellett. Elbúcsúztunk.

Évmilliárdokig tenger borította ezt a területet. Valamikor, valami megtelepedett itt. Még a tengerek előtt, az őskáosz idején? Mikor már lehűlt a bolygó? Mikor a dinoszauruszok sokmillió évig fejlődő nemzedékei taposták a földet? A tenger felaprózódott, megjelentek az emberek, ez az istenség, ez a valami pedig itt maradt. Megtanult velünk valahogy kommunikálni. Vagy csak képzeljük az egészet?

Bogi egy padon ül az egész mulatság szélén, háttal nekem. Mielőtt hozzá érnék, feláll, és a liget felé indul. Nem futok utána, lassú tempóban követem a fák között, aztán a nádasba épített, kísérteties stégen. Örülök, hogy nem kívülállóként keveredtem ebbe, mert akkor rettegnem kéne. De ez itt a dolgok rendje. Ez volt, és ez lesz.

Bogi elveszik a kanyarokban, csak egy-egy pillanatnyi időre látom meg a ruháját. Aztán hirtelen ott van a csónak, ott van a nádkorona, egykori szerelmem pedig sehol nincs. A karórámra pillantva látom, hogy órák óta követtem. Tíz perc lenne visszasétálni a fesztiválra. Beszállok a csónakba, ami magától indul útnak a folyó felé. A falusiak, a földijeim, a családom fáklyákkal állnak a csatorna két partján. Valaki zokog: talán anyám az?

Nem foglalkozom vele. Gyönyörű a víz, sosem volt még ilyen édesen halálszagú a vízpart illata. Percek alatt a torkolathoz érek, ahol a vízen állva Bogi vár. Mosolyog.

– Túl szép az idő, hogy bármi rossz történjen – szólal meg, fojtottan, opálosan, mintha csak a víz alól beszélne.

– Mutasd meg a valódi alakod! – mondom rekedten, miközben a csónak süllyedni kezd. Órák óta nem szólaltam meg. Bogi átalakul: a Tengerkirály megmutatja valódi alakját.

Engem pedig elnyel a sötét folyó.

Comments

Popular Posts